Az utóbbi években utáltam a karácsonyt. Nemcsak a készülődést - ami a reklámokban békés és nyugodt, a valóságban viszont fárasztó és frusztráló -, hanem a vendégeskedős, kajálós vagy épp unatkozós napokat is a pokolra kívántam.
Így hát tavaly kitaláltam: irány Thaiföld! Szinte a föld felett repkedtem örömömben, hogy nem töltöm itthon az ünnepeket. Hihetetlen nyugalom öntött el: nem kell azon agyalnom, honnan lesz fa, vagy azon, hogy mi lesz az ünnepi kaja.
Nem kell logisztikázni a szülők és a rokonok között, sem azon dilemmázni, hogy saját készítésű ajándékkal lepjem-e meg a szeretteimet vagy boltival. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy koktélokat szürcsölök a napfényes parton, és lógatom a lábam a thai öböl kellemesen langyos vizébe. Semmi töltött káposzta, semmi mosogatás, semmi bejgli - amivel aztán halálra eszem magam!
A valóság azonban másképp alakult. December 24-én valóban egy bungalóban ültem a világ másik végén, ahol nem ünneplik a karácsonyt. Ám ahelyett, hogy élveztem volna, inkább a bőröndbe tuszkolt műfenyőt próbáltam feldíszíteni mindenféle tengeri kincsekkel és kagylókkal - hogy a lelkembe kódolt ünnepnek mégiscsak adjak némi méltóságot.
Piszkosul hiányzott a karácsony... A tél hűvös szépsége, az ünnepi fények, a dalok, a töltött káposzta, a zserbó - és nagyon, de nagyon hiányoztak a szeretteim, akik nem voltak ott velem.
Eszembe jutottak gyermekkorom felejthetetlen karácsonyai, amikor nagymamámnál összegyűlt a család. Egy órán keresztül tartott az ajándékozás, de nem azért, mert olyan sok mindent kaptunk, hanem mert mindenkit megvártunk egyesével, hogy kibontsa az ajándékát, és együtt örültünk vele...
Aztán a felnőttek szürcsölgették a borlevest, mi, gyerekek pedig csúsztunk-másztunk a fotelek alatt, vagy épp kergetőztünk. Minden évben megpróbáltuk lelopni a fenyőfáról a szaloncukrokat, de minden évben rájöttünk, hogy a fán logó konzum cukrok már tavaly is ott lógtak. Sőt, már talán 5 éve is - és olyan kemények, hogy kopogni lehet velük az asztalon. Ilyenkor hasunkat fogtuk a nevetéstől, és kiabáltuk kopogás közben, hogy "Szót kérek!"
Összetörtünk néhány üvegdíszt, de mindig cinkosan fedeztük egymást, míg egyikünk eltakarította a romokat, és kicsempészte a szilánkokat a szemetesbe. Éjfél körül pedig hazasétáltunk a szüleimmel és a testvéreimmel a hóesésben... Mire hazaértünk, meglepetésemre a mi kis fánk alatt is ajándék volt, mert a Jézuska már csak ilyen: titokban jár a házakba, nem engedi, hogy meglessék.
Hiába volt gyönyörű Thaiföld, hiába volt minden varázslatos és csodás, ha a szívem nem volt ott velem. A szívem itthon volt a girlandok, a fényfüzérek és a szeretteim között. Bárminek örültem - még egy turisták által felállított műfenyőnek is -, ami az ünnepet idézte egy olyan országban, ahol ugyan béke van és szeretet, de nincs Jézus születése, csengettyűszó és töltött káposzta...
A világ másik végén döbbentem rá, hogy kitörölhetetlenül a szívembe égett a szeretet ünnepe - mert a szüleim olyan csodálatos emlékké tették. Az én feladatom is az, hogy megadjam a gyermekemnek ezt a csodálatos érzést - hogy ha valaha is azt érezné élete során, hogy a pokolba kívánja a karácsonyt, legyen hova visszanyúlnia, és erőt meríthessen az emlékeiből.
Azt mondják, aki sír, attól el kell venni! Én elvettem magamtól a karácsonyt, és bizony nagyon-nagyon hiányzott... Úgyhogy idén alig vártam, hogy felcsendüljenek a karácsonyi dalok, hogy tele legyen az egész város fényekkel és díszekkel.
Fejben már készülök a karácsonyi menüre, szervezem a családi találkozásokat, és időben elkezdtem ajándékokat készíteni - szívből. A tavalyi év vége bármilyen szép és felejthetetlen kaland volt, mégis óriási űrt hagyott a szívemben - pedig nem történt más, csak kimaradt egy karácsony...
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
