Köszönöm, hogy elváltunk!

Aztán elmúlt belőlem a harag, a vád, és lassan elfogadás lett belőle. De hogy szeretet?! Aztán az is utolért. Hiszen bizonyos dolgok nem változtak: ő ma is egy okos, kimondottan jó pasi - csak épp alacsony az érzelmi intelligenciája.

Ma reggel viszont, amikor összefutottunk a kávézóban, már hálát is éreztem. Azért, hogy elváltunk - hogy nem keserítjük tovább egymás életét. Ahogy néztem őt és a kutyáját, megértettem, hogy ami velünk történt, az annyira unalmas, tipikus és hétköznapi, hogy egyszerűen nem is lehetett volna másként...

Olyan korán találkoztunk, hogy szinte két gyerek került egymás mellé - akik mindent, de tényleg mindent úgy tettek, ahogyan az elvárások szerint kell. Ezerszer elhangzott a család és az ismerősök szájából, hogy még az egyetemen kell vőlegényt/menyasszonyt fogni, mert utána már nehezebb lesz. Főleg neked - mondták az okosok -, mert a legtöbb férfi nem kedveli, ha a nő neve előtt ott a "dr"...

Aztán meg már haladni kellett, meg egy irányba húzni: közös élet, közös lakás, házasság, család. Teljesen elhittem, hogy a boldogságom csúcsa az, hogy a felesége leszek, hogy vele családot alapítok, majd az, hogy gyereket szülök neki. Magamat nem is kerestem a képben - hiszen történhet ezeknél jobb dolog az életemben?

Azt hittem, ezt akarom. Pedig láttam magam körül azért mást is. De a gyerekkor hatása erős. Ott, ahonnan én jövök, ez volt a maximum egy nőnek, ami kijárt - remélem, ma már nem így van... Mit elégedetlenkedik egy nő, ha van férje meg családja, sőt, egészséges gyereke?! Ez legyen elég, és csönd! Mit akar, hiszen még tanult is! Majd elmacázgat a papírokkal valami hivatalban...

Azt hittem, az a megoldás, ha lefoglalom magam. Szülök még egy gyereket, hiszen attól boldognak kell lennem - és még jobb feleség leszek. Alkalmazkodom a családhoz és a férjemhez, hiszen a család megtartó ereje a legfontosabb. De valami hiányzott.

Ha valamit akartam, megvettem, és örültem. Persze ez csak két napig tartott - aztán már más kellett. Lefoglaltam magam: dolgoztam otthon és a munkahelyemen is. Volt meleg vacsora, vasárnapi ebéd, bevásárlás, takarítás, mosás, vasalás, gyereknevelés. Munka után indult az anyataxi, majd jött a lecke kikérdezése, vacsora, fürdetés, esti mese, ez így megállás nélkül... Úgy, ahogyan kell.

Csakhogy a férjem sem érezte jól magát a neki szánt szerepben. Kereste a külső visszaigazolásokat - és hát, mennyivel érdekesebb egy másik nő, aki (már vagy még) nem végzi a fenti robotmunkát? Hiszen van ideje rá, a férfira figyelni... Úgy voltam versenyeztetve másokkal, hogy még csak nem is tudtam róla - naná, hogy vesztesen kerültem ki a játszmából.

Kimondta, amihez én nem voltam elég bátor, és onnantól megkönnyebbültünk: ő megtalálta, akit mindig is keresett, én pedig elkezdtem magamat megtalálni... Így lehetséges, hogy ma már hálával gondolok rá. Köszönöm, hogy elváltunk!

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock