A szerelmedet drogként adagoltad...

Nélküled nem láttam szépnek az életet, és nem tartottam magam képesnek arra sem, hogy egyedül is megtaláljam az értelmét és a szépségét. Teljes mértékben behódoltam neked - tiéd volt a szívem, a lelkem, az életem. Gyenge voltam, nem voltam tisztában a vágyaimmal, sem azzal, hogy mi az, amitől egy kapcsolat két irányba működhet, hogy ne csak adjak, hanem kapjak is.

Csak azért éltem, hogy megkapjam újra azt az életet jelentő porciót, ami elzsibbaszt, eltompítja a tudatomat, és elhomályosítja a látásomat. Tőled függtem. Egyedül életképtelen voltam, nem álltam meg a saját lábamon. Nem láttam mást a világból, csak azt, amivel elvarázsolsz - amibe függőségig süllyedtem. Semmi és senki nem volt fontos. Magamat is a sor legvégére tettem, csak te számítottál és a szer, amivel megjutalmazol. Cserébe szolgáltalak, megadtam, amire vágytál...

Rabszolgáddá tettél, kihasználtál, és én nem is vettem észre elvakultságomban. Nem voltak már álmaim, megsemmisültek a céljaim, elvesztek a terveim. Még a bakancslistámat is eldobtam, mondván: nekem már nem kell, hiszen itt vagy te, minden vágyam megtestesítője. Legalábbis akkor azt hittem, az vagy. Pedig valójában nem voltál több, mint egy díler, aki azért kóstoltatja meg a szert, hogy függője legyen a kiszemelt, és utána már csak annak akarjon élni...

Én is pontosan így tettem. Alárendeltem magam a szeszélyednek, teljesítettem a vágyaidat. Tiszta pillanataimban éreztem, hogy valami nem stimmel velem: tudtam, hogy nem vagyok normális. És lenéztem magam, hogy egy korábban erős és határozott, tisztafejű férfi hogyan lehet ilyen nyámnyila...

Nem mertem nemet mondani, féltem, hogy akkor soha többé nem kapom meg az éltető szert. Semmiben sem döntöttem, semmit nem választottam, csak egy zombi voltam. Csak az volt a jó és elfogadható, amit te találtál ki, ami a te elmédben született meg. Mosolyogni sem tudtam, csak ha neked is mosoly volt az arcodon. Függtem tőled, mint újszülött az anyjától, de még annál is jobban... A szeretet volt a drog, aminek rabja voltam.

Aztán egyszer csak örökre megvontad tőlem - nem hoztál több anyagot, véget vetve ezzel mindennek. Az igazi tortúra pedig csak ezután következett: az elvonási tünetek lelkileg összetörtek, és szinte fizikai fájdalmat okoztak... De végül sikerült túlélnem ezt az egész rémtörténetet.

Rájöttem, hogy utánad is - sőt, csak utánad! - van élet, mert ha függök, akkor nem élek, csak félek, hogy lesz-e újabb adag... Megéreztem a szabadság illatát, élveztem minden pillanatát. Leszoktam rólad, már látok, hallok, érzek. Jelentem, tiszta vagyok - és mégis élek.

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock