Bevallom, sajnálatból jöttem össze veled...

Bár az is lehet, hogy csak blöfföltél, és az utolsó percben mégsem tetted volna a nyakadat a sínekre - de én még fiatal voltam és naiv, így lett a nemből mégis igen.

Akkoriban éppen megmentő szindrómában szenvedtem - úgy tekintettem magamra, mint önjelölt hősre. Ebbe beletartozott az is, hogy ha egy pasi azt kérdezte egy romantikusnak szánt séta után, hogy "Járnál velem?" (és közben olyan volt a tekintete, mintha meghalt volna az imádott hörcsöge), arra azt kellett felelni: "Igen."

Persze, mikor megláttam azt az örömmámoros fejét, arra gondoltam: egye fene, az a lényeg, hogy jót tettem vele. Szegényt nem sok öröm érte akkoriban - hozzáteszem engem sem -, jó lesz így mindkettőnknek. Megvolt a napi jócselekedetem, és legalább aggódnom sem kell, hogy a labilis lelki állapotú lovag útközben véget vet evilági létezésének.

Amúgy emberileg nem volt vele sok bajom, csak éppen nem volt az esetem, sem külsőleg, sem belsőleg. De fő a szeretet. Meg az esély. Mindenkinek jár. Tehát ezzel etettem magam - miközben falra tudtam volna mászni tőle. Idegesített a nevetése, a viccei, a gondolkodásmódja, vagy ahogy a hajamhoz ért. Lehet, mégsem volt ez annyira jó ötlet...

Egyre csak agyaltam, hogy miért is jó ez nekem. Persze, az sosem árt, ha jót cselekszünk másokkal - bár, ha jól sejtem, a szánalomszex nem sok plusz pontot ér majd a Mennyekben. Plusz tényleg nem akartam, hogy kárt tegyen magában. Akkoriban azt képzeltem, hogy ez is az én felelősségem.

Mert hát amikor leszólított a buszmegállóban, megittam vele egy kávét, és számot cseréltünk. És ezzel egyfajta zöld utat adtam neki. A fene se gondolta volna, hogy akkor jövök rá, hogy mégsem álmaim lovagja, amikorra ő már egyrészt jól belém esett.

Igen, így utólag már látom, hogy ezt lelki zsarolásnak hívják - amire befolyásolható és naiv kislányok különösen fogékonyak. És én akkoriban jócskán az voltam. De sajnos nem jelent meg a jövőbeli énem, hogy jól képen töröljön, és azt mondja: "Hagyd már a szentfazekaskodást, nem ígértél neki semmit! Mondd meg szépen, hogy köszi, de köszi nem. Ha pedig úgy dönt, hogy kivonja magát a lét körfogásából, az nem a te hibád lesz."

Persze a barátaim sem értették, minek vagyok vele, ha nem vagyok szerelmes. Csak annyit tudtam kiböfögni, hogy megsajnáltam szegényt, és hogy amúgy sem jön rosszul a társaság... Bevallom, abban az időben elég zűrös volt az életem, nem volt éppen rossz hatással az egómra a tudat, hogy valakinek ennyire kellek. És annyira akar, hogy meg is halna, ha nem lehetek az élete része. Persze azt is élveztem, hogy amikor pocsék napom volt, volt kihez fordulnom.

Az őrlődések - és kölcsönös kihasználás - közepette pillanatok alatt eltelt majdnem egy év, és addigra megtörtént a csoda. Annyit hipnotizáltam magam, hogy végül csak beleszerettem. Egyenesbe jöttünk, csak kisült valami jó dolog a szánalomból. Szinte már-már happy end is lehetne...

Ám addigra az ő élete is helyrebillent, visszanyerte az önbizalmát is. Olyannyira, hogy a hátam mögött mindjárt fel is szedett egy másik csajt, és megcsalt. Utólag belegondolva rohadt ironikus egy történet volt a mienk...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock