Hipochonder vagyok, mióta anya lettem.

Évekig orvos sem látott, minden kisebb-nagyobb nyavalyát kihordtam lábon. Aztán az történt, hogy anya lettem...

Éppenséggel a hanyag hozzáállásomon még ez sem változtatott - legalábbis eleinte. Aztán bő egy évvel ezelőtt, egy csodaszép tavaszi éjjelen arra ébredtem, hogy valami kegyetlenül fáj a fejem. Fejfájás? Kit érdekel! Másnak is szokott. Bekaptam egy bogyót, és jól van az úgy. A reggeli ébredésnél azonban még mindig fájt, sőt, még annál is jobban. Semmi gond, biztos a frontok. Dobok egy zuhanyt, iszom egy kávét, még egy bogyó, irány meló, és minden rendben lesz! - Gondoltam én...

Nem sokkolt a tény, fel sem fogtam, ahogy az első pár napban nagyjából semmit. Bár piszok szarul voltam - mint életemben soha -, három nap után haza akartam menni, hiszen az akkor 3 éves lányom várt, akivel azelőtt nem töltöttünk hosszabb időt egymás nélkül. És mivel ő extra anyás, nem tudtam, milyen hatással lesz a kis lelkére, hogy ki tudja, meddig távol vagyok. Semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak az, hogy mielőbb kijussak onnan - miatta.

Így akkor az sem jutott el a - már - sérült agyamig, hogy a nővérek és orvosok unalomig mondogatták, maradjak már a fenekemen, és fogjam fel végre: ez nem egy megfázás, bele is halhattam volna. És az értékeimet nézve egyébként kómában kellene lennem.

Nem kell hozzá nagy logika, hogy tudd: túléltem. Némi memóriaromlással megúsztam, bár ami erős szívfájdalmam, hogy én, a nyár- és napimádó ember azóta huzamosabb ideig árnyék nélkül nem bírom. Azonban nagyobb károkat okozott ez a történet, abból a szempontból legalábbis mindenképp, hogy enyhe hipochonder lettem.

Azóta voltam én már anyajegy vizsgálaton, cici ultrahangon, de még szív ultrahangon is. Szóval amolyan "természetes" vizsgálatokon, amikre egyébként előtte csesztem - mint ahogy oly sokan mások is. Pár hete teljesen össze voltam szakadva, fáradt, energiátlan voltam, természetesen már megvan az időpontom a vérvételre. Még azon is elgondolkodtam, hogy lehet, kérni kellene mellé tumor vizsgálatot is, mert az igazi paranoiám a rák...

Igazán furcsa az a kettősség, hogy az egyik oldalról sajnálatos gyorsasággal megy az idő, és ezekből az apró kisemberekből pikk-pakk felnőtt lesz. Míg a másik oldalról megnyugtató, hogy évről évre több olyan értéket tudunk adni, amivel majd egyedül is megállják a helyüket a világban.

Azt hittem, csak én vélekedem így ezekről a dolgokról, és elkezdtem beszélgetni több szülővel. Kiderült, hogy ezek a gondolatok sokunk életében jelen vannak, de "ciki" róla beszélni. Én nem mondom azt, hogy ezek a félelmek - vagy nevezzük inkább szorongásnak? -, mindennapi beszédtémák kell, hogy legyenek, de tudjátok, hogy nem vagytok egyedül! És igyekezzetek mindent megtenni a saját egészségetek érdekében, mert a gyermekeiteknek úgy tesztek a legjobbat, ha minél tovább velük maradtok...

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Shutterstock

Nyitókép: Shutterstock