Volt egyszer egy testvérem...

Émelygés és hányinger keverékét érzékelem, de nem veszek róla tudomást - mint ahogy a szívfájdalmamról sem. Meghagyom a nappalinak a villogó szövegdobozt és a lelketlen soraidat.

Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy nincs már közöttünk igazi érzelmi kapocs - hiába vagy a testvérem. Mégis alig bírok kibotorkálni a konyháig, hogy töltsek magamnak egy pohár bort. Vöröset. Olyan bíborvöröset, és azt az évjáratot, amit te kifejezetten utálsz. Voltaképpen nekem sem a kedvencem, de imádtam, ahogy kiborultál tőle. Szerettem a szemed sarkában megjelenő feszülős ráncokat, és a tudatot, hogy a borászat az életed - ha valami, akkor ez azóta sem változott. A szőlő a te szerelmed, és a saját borod az orgazmusod - fogalmazta meg találóan az egyetlen, szerencsétlen (vagy szerencsés?) majdnem feleséged.

Sajnos ezt két pohár bor után sem tudnám szebben mondani. Most még csak egynél tartok. Nem esik jól. Nem csúszik, csak még jobban émelyít. Cserébe viszont már nem remegek. Végül is ennek is örülni kell. Meg talán annak is, hogy nemcsak eltűntél a képernyőről, hanem még odavakkantottad, hogy elmentél aludni. Az már nem érdekelt, hogy velem mi lett, miért nem írtam vissza... Neked ennyi volt. Nem hívtál fel.

Tudod, évek kellettek hozzá, de most már én is szeretném, hogy csak ennyi legyen. Annak ellenére is, hogy fizikai fájdalmat érzek, ha rád gondolok... Hiányzik a nevetésed, a sok sületlenséged és a lelked. Habár minden kellék adott lenne ahhoz, hogy ma este együtt borozgassunk, és beszélgessünk a világ nagy dolgairól. De nem vagyunk egy helyen - pláne nem borozunk, és nem elmélkedünk a szakadó hóesés giccses díszlete mellett.

De ha velem lennél, akkor sem kézen fogva és ölelkezve ülnénk a kanapén. Hiszen mi olyat soha nem csináltunk. De valahogy nem is hiányzott a testi kontaktus. Talán akkor bújtam hozzád utoljára, amikor abban a rémes lebujban beszélgettünk hajnalig. Akkor még nem hittem volna, hogy valaha elfogyhat a mondanivalónk... Már nem emlékszem, hogy kerültünk oda, csak arra, hogy be sem állt a szánk, és rengeteget nevettünk.

Aztán reggel lett, és mentünk az egyetemre. Te tanítani, én előadásra. Igen, ekkor még az apánk is élt. Ebben teljesen biztos vagyok, mert amint meghalt, te hátat fordítottál a katedrának és az álmaidnak. Te a "kötelességet" választottad - a családi vállalkozást. Feláldoztad önmagad egy vélt kötelesség oltárán. Mert ez bizony csak a te fejedben volt elkerülhetetlen kényszer. Hiszen senki sem kért arra, hogy átvedd apánk helyét a cégben. De te mégis megtetted.

Van sejtésed arról, hogy milyen pokoli nehéz volt az első hónap nélküled? Az ember nélkül, aki a legkisebb rezdülésemet is érezte. A testvér nélkül, aki átrugdosott a vizsgákon, költöztetett, vigasztalt és, ha kellett, az éjszaka közepén is értem jött. Nem tudom, hogyan jutottunk el idáig. Mint ahogy azt sem: hogyan nyerhetném el a bocsánatodat? Hogyan érjem el, hogy újra szeress? Hogyan tehetném jóvá a bűnt, hogy a saját boldogságomat mertem választani?

Mindeközben elfogyott a bor, és elégett a cigim - a tökéletes életem tökéletlen kellékei. Pont úgy, ahogy lassan a vágy is, hogy egyszer még visszakapjalak.

Nyitókép: Shutterstock