Van családom, de nem kellek nekik...

Az egész egy véletlen találkozással kezdődött egy bevásárlóközpontban. Egy barátnőmmel beszélgettünk, amikor megláttam őket. Az édesapámat és a testvéremet. Örültem nekik még úgy is, hogy tudtam, mennyire nagy a szakadék közöttünk. Az évek megtanították, hogy jobb, ha mi csak távolról tartjuk a kapcsolatot, mert a közelség csak újabb és újabb sebeket okoz. Újra és újra. De én aznap akkor is odaléptem hozzájuk. Mégiscsak a családom...

Reméltem, de úgy néz ki, tévedtem... Nem kellett több, csak egy ártatlannak induló beszélgetés és egy téma, amiben nem értettünk egyet, és a híd minden rozoga eleme darabokban hullott a mélybe. Majd jött a mondat, ami végleg eltemette bennem a hitet. Pár szó, ami végleg tudatosította bennem, hogy többé nekem itt már nincs helyem. A családomban.

Bár, mire is számítottam...? Egész életemben anélkül a biztonsági háló nélkül éltem, amit egy család jelenthet. Titkon mégis reméltem: ha bajban leszek, ott lesznek nekem... Ám ezzel a pár egyszerű szóval nyilvánvalóvá vált az, amin már csak én lepődöm meg: küzdhetek én bármennyit, érhetek el bármilyen sikereket, az ő szemükben én maradok az "örök felelőtlen". Véglegesen és megváltoztathatatlanul.

Vajon tényleg én vagyok az az egy negyed, aki tönkretesz mindent? Én, aki évtizedeken keresztül próbáltam egyben tartani az egészet? Akinek a szíve szakadt meg, mire elfogadta, hogy mindenki elindult a saját útján. Tudom, hogy az egyetlen dolog, amit nem választunk meg, az a saját családunk.

Könnyekkel a szememben álltam fel az asztaltól. Azt hiszem, az embereknek fogalmuk sincs, hogy bizonyos helyzetekben mekkora lehet a szavak ereje. De vajon le lehet élni egy életet család nélkül? Hiszen azt mondják, akkor lehet igazán boldog az ember, ha kiűzi a negatív embereket az életéből, és csak a pozitívakat tartja meg. De mi van akkor, ha a negativitással gének kötnek össze?

Vígh Andrea

Nyitókép: Shutterstock