fájdalom család szeretet Vígh Andrea kirekesztettség
"Te vagy az az egy negyede a családnak, aki miatt ilyen ez az egész." Hangzott el a fagyos kijelentés. Olyan volt, mint egy utolsó késszúrás a szívem azon részén, amit a családomnak tartottam fent. A többi sem volt sértetlen, de messze ez volt a leghegesebb része.

Az egész egy véletlen találkozással kezdődött egy bevásárlóközpontban. Egy barátnőmmel beszélgettünk, amikor megláttam őket. Az édesapámat és a testvéremet. Örültem nekik még úgy is, hogy tudtam, mennyire nagy a szakadék közöttünk. Az évek megtanították, hogy jobb, ha mi csak távolról tartjuk a kapcsolatot, mert a közelség csak újabb és újabb sebeket okoz. Újra és újra. De én aznap akkor is odaléptem hozzájuk. Mégiscsak a családom...

A válás és annak fájó következményei szakítottak szét minket igazán az évek során. A szakadék pedig évről évre csak nőtt. De én mindig reménykedtem, hogy talán egyszer képesek leszünk hidat építeni a sérelmeink fölé.

Forrás: Shutterstock

Reméltem, de úgy néz ki, tévedtem... Nem kellett több, csak egy ártatlannak induló beszélgetés és egy téma, amiben nem értettünk egyet, és a híd minden rozoga eleme darabokban hullott a mélybe. Majd jött a mondat, ami végleg eltemette bennem a hitet. Pár szó, ami végleg tudatosította bennem, hogy többé nekem itt már nincs helyem. A családomban.

Amint elhagyta a száját, elkezdett visszhangozni a fejemben. Szédültem. Szürreális rémálommá változott a valóság. Hogy jutottunk el ide? Akkor én hová tartozom? Mit keresek én itt? És vajon hogyan mondhat egy apa ilyet a saját gyerekének?

Bár, mire is számítottam...? Egész életemben anélkül a biztonsági háló nélkül éltem, amit egy család jelenthet. Titkon mégis reméltem: ha bajban leszek, ott lesznek nekem... Ám ezzel a pár egyszerű szóval nyilvánvalóvá vált az, amin már csak én lepődöm meg: küzdhetek én bármennyit, érhetek el bármilyen sikereket, az ő szemükben én maradok az "örök felelőtlen". Véglegesen és megváltoztathatatlanul.

Forrás: Shutterstock

Vajon tényleg én vagyok az az egy negyed, aki tönkretesz mindent? Én, aki évtizedeken keresztül próbáltam egyben tartani az egészet? Akinek a szíve szakadt meg, mire elfogadta, hogy mindenki elindult a saját útján. Tudom, hogy az egyetlen dolog, amit nem választunk meg, az a saját családunk.

De létezik, hogy bármennyire küzd az ember, a géneken kívül semmi nem köti őket össze? A közös génállomány tényleg nem garancia az összetartásra? Tényleg megmérgezhet egy családot annyira az élet, hogy többé ne lehessen hidat építeni a szakadék fölé?

Könnyekkel a szememben álltam fel az asztaltól. Azt hiszem, az embereknek fogalmuk sincs, hogy bizonyos helyzetekben mekkora lehet a szavak ereje. De vajon le lehet élni egy életet család nélkül? Hiszen azt mondják, akkor lehet igazán boldog az ember, ha kiűzi a negatív embereket az életéből, és csak a pozitívakat tartja meg. De mi van akkor, ha a negativitással gének kötnek össze?

Vígh Andrea

Nyitókép: Shutterstock

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a SHE Google News oldalán is!
Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.