Kipróbáltam az apaságot, és kifejezetten tetszett!

Délután egytől négyig tartott a megbízatásom. A kisfiú ötéves, a kislány kettő. Megnyugtattak, hogy csak pár percig kell olvasnom nekik, és el fognak aludni. Sőt, még akkor sem lesznek ébren, mikor a szülők visszaérnek. Így gyakorlatilag csak a biztonság kedvéért kell ott lennem. - Valószínűleg a normandiai partraszállás idején is így igyekeztek a tábornokok megnyugtatni a katonákat: "Fiúk, semmiség az egész! A hajók odavisznek a parthoz, ti kiszaladtok a szárazföldre, az ellenség pedig eldobja a fegyvereit. És már lehet is elővenni a grillsütőt, a sört és a gitárt. Nyugika!"

Hát persze... Maga az altatás meglepően könnyen ment. Annyira izgalmas mesemondó vagyok, hogy három percen belül tényleg elaludtak. Betakartam mindkét mini embert, kimentem a nappaliba, és elkezdtem dolgozni a laptopomon. Szokás szerint jöttek is az e-mailek és egy-két telefon, amit csendben elintéztem.

Nagyjából másfél órája tarthatott a küldetés, amikor hirtelen ott termett a tündéri kislány, 5 centire az arcomtól. Szerencsére sokat járok mozogni, így a szervezetem túlélte a szívrohammal járó megpróbáltatást. A gügyögéséből bő húsz perc alatt összeraktam a képet, hogy kakilnia kell. A pánikrohamot sikerült leküzdenem, mert az adrenalinlöketnek köszönhetően eszembe jutott egy légzéstechnika, amit még egy YouTube videóban láttam.

Bevittem a kicsit a mosdóba, lehámoztam róla a mini melegítő nadrágot, a bugyit és a pelenkát, majd felemeltem, és megpróbáltam ráültetni a WC-re. Ekkor azt is megértettem, hogy miért kaptam mindig kettest technika órán... Ugyanis jó pár centivel elmértem a popsi és a wc találkozását. És ha nem fogom rendesen a gyereket, bezuhant volna a csészébe. András, ennyire nem lehetsz hülye... A kislány a sarok felé mutogatott. Odanéztem, és megláttam egy bilit. Aha! A bili! Ráültettem, majd kimentem, hiszen úriember nem tartózkodik abban a helységben, ahol egy nő öltözik, vagy a dolgát végzi.

A kislány felállt, én pedig kitartóan küzdöttem: az egyik kezemmel a terméket próbáltam a biliből a wc-be juttatni. A másikkal a ruhát húztam vissza a gyerekre, a harmadikkal üzenetet írtam a húgomnak, hogy most mit csináljak... Az arcommal pedig a zárt ablak felé nyújtózkodtam, hogy friss levegőhöz jussak. A tesóm utasításai alapján megmosdattam, megtöröltem, felöltöztettem és visszavittem az ágyba. Hihetetlenül büszke voltam magamra. Úgy éreztem, hogy ezek után akár az USA elnöki feladatkörét is csont nélkül el tudnám látni.

Pár perc nyugalom után újra írt a tesóm, hogy be kell adni a kislánynak a köhögéscsillapítót. Megtaláltam a folyadékot és a fecskendőt is.

- És hol a tű? - kérdeztem.
- Te hülye vagy? - érkezett a válasz. Oké, akkor ezt csak a szájába kell nyomni, értem.

Ezen is túlestünk. A kisfiú végig nyugodtan aludt, de amikor felébredt, a szülők még nem értek haza. Ezért megnéztünk - félig - egy animációs filmet, közben szétdobáltak három társasjátékot is. Végül letelt a szolgálatom, és hazamehettem. Nehéz, de mégis remek élmény volt ez a gyerekes program... Apuka akarok lenni!

Nyitókép: Shutterstock