Felnőtt fejjel is nekifuthatsz az érettséginek!

A gyerekeim már leérettségiztek, és bár soha nem szégyellték, hogy nekem nincs, én mégis kényelmetlenül éreztem magam emiatt. Pedig ettől nem voltam kevesebb. Mégis, mikor a csemeték kirepültek, bekopogtatott a vágy, hogy megadjam magamnak a lehetőséget. És mivel rengeteg energiám és időm szabadult fel, úgy döntöttem: most jött el az én pillanatom!

Bátorság kellett hozzá, hogy beállítsak egy kamaszoktól hemzsegő iskolába, és elbotorkáljak az irodáig. Bekopogtam, és eldadogtam, hogy szeretnék beiratkozni a levelező tagozatra. Rajtam kívül senki nem hökkent meg azon, amit mondtam. A folyóson az iroda felé sétálva az a kép vitt előre, amit valamelyik közösségi oldalon láttam: egy kilencvenhez közeli idős hölgy az egyetem második évfolyamát végzi...

Az első tanítási nap előtti éjjel alig aludtam - a frász kerülgetett a következő nap gondolatától is. Matematikai képleteket, szabályokat, történelmi dátumokat és angol szavakat próbáltam előkotorni a memóriámból. Aztán csak eljött a nagy nap... Öröm és félelem vegyes kavalkádja kísért egészen a suli parkolójáig.

Ahogy beléptem a kapun, laza gyomrost adott a sok kamasz látványa... "Én ezek között, a negyvenöt évemmel?" - gondoltam. Lehajtott fejjel mentem végig a folyosón, közben a padlón sorakozó kockákat számolgattam magamban. Végül kalapáló szívvel, de beléptem a terembe. Az osztálytársaim között voltak fiatalok, idősebbek - minden korosztály képviselte magát. Én állva, ők ülve feszengtek, és ekkor tört meg a jég: abban a pillanatban tudtam, hogy nincs félnivalóm. Ők pont azért jöttek ide, amiért én. Valamiért kimaradt az életükből a tanulás, és pótolni szeretnék mindazt - család és munka mellett -, ami eddig nem fért bele az idejükbe.

Van közöttünk menő vállalkozó, nővér, mentőápoló, műkörmös, és akad olyan is, aki hatvan felett vállalkozott a gimnáziumra - mégis van bennünk valami közös. Az órák szüneteiben lassacskán barátságok szövődtek. Kicsit visszamentünk az időben, és azóta úgy viccelődünk, pimaszkodunk, akár a kamaszok: táska mögé bújva eszünk az órákon, tanulószobát szervezünk, és puskákat gyártunk vizsgák előtt. Lejegyzeteljük és továbbadjuk az anyagot a hiányzóknak, és egy emberként szorítunk egymásnak a vizsgákon.

A tanulás nyilván nehezebben megy, mint fiatal memóriával: gyötrődünk a matekpéldákkal, és törjük az angolt, bóklászunk a versszakok között, és rácsodálkozunk a fizika érdekességeire. De ugyanúgy vigyorgunk egymásra a bibe-porzó témánál biológia órán, mint tizenévesen.

És hogy mit válaszolnék azoknak, akik azt kérdezik: "Minek ez neked?" Csupán annyit: lehet, hogy nem veszem majd hasznát, de tágíthattam a világom, a tudásom, és rendkívül értékes embereket ismerhettem meg. Azt hiszem, ez egy igen kielégítő válasz, bár nem azért teszem mindezt, hogy másoknak megfeleljek. Magamért teszem. És ha sikeresen leérettségizem, akkor semmi sem tart vissza attól, hogy továbbtanuljak. Irány a főiskola!

Önmagadon kívül senki nem tarthat vissza az álmaidtól!

Ezért csak biztatni tudom azokat, akik félnek, vagy bizonytalanok - ugyanis semmiről sem vagy lekésve. Zongorázni szeretnél? Vágj bele! Nincs érettségid? Keress a közeledben egy olyan iskolát, ahol van esti/levelező képzés! Nyelvet tanulnál? Ne gondolkozz, láss hozzá! Legyen szó bármiről, lebegjen előtted az idős hölgy képe, aki a kilencvenhez közel újra iskolapadba ült: SOHA NEM KÉSŐ!

Nyitókép: Shutterstock