A nagymamámat látogattam meg a kórházban

Fehér falak, fehér ruhás, bizalmat árasztó emberek. Orvosok, ápolók, akikhez segítségért fordul az ember. Egy olyan intézmény szolgálói, ahová emberek ezrei látogatnak időt kérni.

A várótermek, a rendelők és a folyosók mind úsznak a fényben. Annyira, hogy az ember már szinte tényleg elhiszi, hogy itt sokszor csoda történik. Mégis minden ilyen intézménynek van egy olyan részlege, ahol a fehérség, a fényözön valami egészen más érzést kelt. Létezik egy rész, amely sokkal inkább túlvilágba hívogató, mint reménykeltő. Egy hely, ahol a fehér falak rothadó bűzt árasztanak, a hangok pedig rekedtek, ijedtek és kilátástalanok. 

Forrás: Shutterstock

Gyűlölöm ezt a helyet. Gyűlölöm, mert sehol nem érzem magam ennyire közel az emberi halandósághoz. Félem, mert olyan érzéseket fogadtat el velem, amiktől undorodnom kellene. Mert minél többször látogatok ide, annál inkább másképp látom az embereket ezen az oldalon. Már nem borzaszt el, ha egy felnőtt ember bűzölgő szagát érzem, vagy azt látom, ahogy pelenkát visznek neki. Nem kelt undort az elsorvadt tekintetek, a vézna, elcsökevényesedett karok látványa. Nem riasztanak meg a halálhörgésre hasonlító köhögések, a jajgatások és a sóhajok. Mert valahányszor végigmegyek egy ilyen folyosón, és tekintetem összefut az innen-onnan kitekintő arcokkal, valami teljesen másra gondolok.

Ez maga a pokol. A jó emberek pokla. Azoké az embereké, akik már levetkőztek mindent, amit a társadalom ránk aggat. Nem szeretnének nagyok lenni, gazdagok, ismertek vagy híresek. Nem vágyakoznak semmire, amit mi, civilizált emberek, annyira hajszolunk. Mert ezek az emberek, ott a folyosók végén nem gondolkozhatnak ilyen aprócska, jelentéktelen dolgokon. Nekik az életük apró lélekfoszlánya van mérlegen.

Én pedig csak sétálok, és bámészkodom. Egészségesen. Közben azon gondolkodom, hogy az én nagymamám éppen hol tarthat. Mert bizony vannak itt tőle sokkal rosszabban festő emberek is. De van, akiről elsőre meg sem mondanám, hogy mennyire beteg...

Csak sétálok ki a folyosóról. Lassan, kimérten. Szinte érzem, ahogy elhagyja a ruháimat az a szag, ami az előbb még úgy megcsapott. Érzem az apró lelkeket, akik kapaszkodnak minden látogatóba. A külvilágba. Az életbe.

Aztán elhagyom a kórházat, és szépen lassan visszatérek a megszokott életembe. Azon gondolkodom, hogy bezártam-e egyáltalán a kocsiajtót, amikor jöttem. Hogy mi lenne, ha egyszer a feledékenységem miatt arra jönnék vissza, hogy valaki kipakolja az autót. De aztán elhessegetem ezeket a gondolatokat. Hiszen itt a hétvége. Én még élvezhetem.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezek is érdekelhetnek