Lánykérés - fiú és lány szemszögből

Volt csoportos telefonhívás, amibe valamiért engem is bevettek. A csajok mindent tudni akartak: hol történt, hogy történt, mi volt rajtad, milyen a gyűrű, mit mondott, te mit mondtál, mikor lesz az esküvő? Hosszasan lehetne még sorolni a kérdéseket, és leírni azt az örömittas ujjongást, amit lerendeztek. Én meg csak pislogtam.

Nálunk, férfiaknál, ez másképp zajlik. Amikor a barátaimnak hírt adtam az eljegyzésünkről, leginkább csak megveregették a vállamat, és olyanokat mondtak, hogy: "Gratulálok! Mikor fogunk bebaszni?" vagy "Mikor lesz a legénybúcsú?" És elsütöttek pár hülye poént a házasságról és arról, hogy igába hajtom a fejemet, de legalább több szabad punci marad nekik.

És ez valóban így van. Emlékszem, milyen izgalom volt megszerveznem a nagy napot. Abban az évben egy komolyabb betegség miatt kétszer is kórházban voltam, először 3 hétig, majd három hónapig. Ebben a nehéz időszakban nagyon közel kerültünk egymáshoz a barátnőmmel. A jóban-rosszban kitartok melletted rész rossz oldalából eléggé kivette a részét. Az életem legszarabb állapotában is mellettem volt, kitartott, ápolt és szeretett.

Bennem pedig teljesen egyértelművé vált, hogy csak vele tudnám elképzelni a jövőmet. Nem akartam várni az ideális időpontra, hogy majd akkor lépek, ha a körülmények jobbak lesznek. Nem hiszem, hogy egy fontos elhatározást érdemes halogatni. Már a kórházban elkezdtem szervezkedni. Eljegyzési gyűrűkről nézegettem képeket, és papírra firkálva megterveztem azt, amiről úgy gondoltam, biztos tetszene neki. Ékszerészekkel egyeztettem, hogy milyen kő legyen, hány kő legyen, mekkora, milyen foglalat, milyen arany.

Persze valójában a gyűrű, mint tárgy, nem számít, nem ebben kell kimutatni a szeretetünk mértékét. De nekem mégis fontos volt, hogy minél inkább tökéletes legyen, hogy amikor kinyitom a dobozt, akkor ettől is le legyen nyűgözve. Hogy ebben is megmutatkozzon, hogy milyen odafigyeléssel, körültekintően választottam ki, és nem csak találomra ráböktem egyre a kirakatban.

Az is nehezítette a dolgomat, hogy a kezelésem miatt nem igazán mehettem emberek közé, ezért ki volt zárva, hogy egy spontán Duna-parti séta alkalmával térdeljek le elé, vagy lakáson kívül bárhol tökéletesen meghitt közeget teremtsek. Úgyhogy bár tudom, hogy snassz, de karácsonykor kértem meg a kezét.

Üvegfestékkel az ablakra rajzoltam egy szívet, amibe beleírtam: "Leszel a feleségem?" Úgy, hogy az A betűnél kihagytam egy kirakónyi helyet, és külön egy műanyag lapra megcsináltam az oda passzoló A betű puzzle darabkát. Majd ezt adtam oda neki egy ajándékdobozba csomagolva.

Amikor kibontotta, látszott rajta, hogy nem érti, mit kellene ezzel kezdenie. De még azután sem igazán fogta fel mi történik, amikor odavezettem az ablakhoz, hogy beillessze a helyére.

Csak akkor tudatosult benne igazán, amikor megfordult, és meglátta a gyűrűs dobozt a kezemben. A nyakamba ugrott, megölelt, én pedig csak vártam, hogy végre mondjon valamit. De nem jött ki belőle egy hang sem. Amíg vissza nem kérdeztem. És amikor kimondta az IGEN-t, akkor én felszabadultam. Átúsztam az óceánt, legyőztem a sárkányt, megmásztam a tornyot, és a küldetésem befejeződött. Ilyenkor a férfi megpihenhet. Egészen addig, amíg el nem kell kezdeni szervezni az esküvőt...

Nyitókép: Shutterstock