A kapcsolat, amiben feladtam önmagam

25 éves voltam, mikor megismertem. Karmikus vonzódás volt részemről. Már az első hetekben eldőlt: ebben a kapcsolatban csak akarat nélküli báb lehetek. Vakon hittem neki, kérdés nélkül követtem volna a világ végére is.

Azt tett velem, amit akart, és én tehetetlenül sodródtam mellette. Évek teltek el, mire megértettem: soha nem fogom azt kapni tőle, amit szeretnék. Álmaim voltak: házasság, család, gyerekek. Én akartam lenni számára az egyetlen... De az idő múlásával egyre távolabb kerültem a beteljesülésüktől. Először a szívem kezdett zsugorodni, majd a lelkem keseredni. Az eszemmel már kezdtem érteni, mi történik, de az érzelmeim tiltakoztak az igazság ellen. Azt akartam, hogy vége legyen. Aranykalitka volt, aminek mindig nyitva állt az ajtaja, mégsem repültem el. 

Forrás: Shutterstock

10 év kellett a döntéshez. 10 év hazugság. 10 év pokol. 10 év mennyország. Nem jött egyik napról a másikra a döntés, és főleg nem jött könnyen. Kicsit belehaltam. Na jó, nem is kicsit. Teljesen. Ma már egy másik nő vagyok. Családdal és egy másik szerelemmel. Nem pusztító, hanem őszinte szerelemmel.

Néha nem találkozik szenvedélyes szerelmünk az álmainkkal. És bizony életünk egyik legnehezebb próbatétele, mikor döntenünk kell. Dönteni, hogy kitépjük a szívünket, vagy feladjuk az álmainkat. Én a szívem téptem ki. Már nem számit, hogy nem a trónon ülök a király mellett. Elég az is, hogy a magasba vezető lépcső egyik fokán állok azzal, akit szeretek. Akivel kézen fogva, együtt másszuk a lépcsőket.

Boldog vagyok? Igen! Eszembe jut még? Igen! Döntenék másképp? Nem!

Sokszor mi, nők, mindent feladunk egy szerelemért, egy szenvedélyért, egy emberért. Olyan erővel tudunk szeretni, hogy képesek vagyunk a saját érzelmeinkben megsemmisülni. De vajon megéri feladni önmagunkat? Megéri hazudni magunknak, még akkor is, mikor már tisztán látunk?

Forrás: Shutterstock

Néha találkozom olyanokkal, akik bent ragadtak. Kívülről nézve csillogó életük van. Talán még irigyelném is őket, ha nem jártam volna egyszer régen én is ugyanolyan gyémánt topánkában, mint amiben most ők bicegnek. Mosolyognak, de mosolyuk szomorúsággal van tele. Szívük összezsugorodott, lelkük keserű, és érzelmeik sem tiltakoznak már olyan hevesen az ellen, amit az eszük súg. Tudják, hogy elkéstek. Már nem valósíthatják meg mindazt, amit szerettek volna megélni, mert túl sok időt pazaroltak el. Ők már nem hiszik el magukról, hogy képesek lennének új életet kezdeni. Nincs már erejük új kapcsolatra, családra, gyerekekre, karrierre. Beletörődtek. Nem fogják már felgyújtani fészkükkel együtt önmagukat, hogy hamvaikból főnix madárként szülessenek újjá.

Én megtettem, és nem bántam meg. Már nem járok lehajtott fejjel. Már nem kell bujkálnom önmagam elől is. Nem kell félnem, hogy nincs saját életem. Nem sodródom akaratlan szenvedéllyel...

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?