Végül együtt öregedtünk meg

Az emberek többsége nem szívesen gondol az öregedésre. Kivéve azt a pillanatot, amikor mélyen a szerelmese szemébe néz, és azt gondolja: "Veled szeretnék megöregedni." Összebújva a szerelem rózsaszín palástja mögött, az öregedés is csupa móka és kacagás. Ha együtt lehetünk közben.

A tóparton ültünk a férjemmel, és mindenféléről beszélgettünk. Persze, főleg én csacsogtam. Arról, hogy mennyire szép ez a kisváros, a barokk időkből itt maradt házaival, kápolnájával, macskaköveivel. Tetszik a tó, a naplemente és az, hogy mi itt ülünk. Tetszik ez a tökéletes pillanat.

Forrás: Shutterstock

Ekkor a férjem olyat mondott, amit a 18 éves kapcsolatunk alatt még soha: "Csináljunk egy szelfit!"

A fotó elkészült, és még vállalható is lett. Sőt, meg is osztotta, hogy a közösségi játszótéren is láthassa mindenki a mi nagyszerű pillanatunkat. Késő este értünk haza, ám a hiúságom nem hagyta, hogy békésen álomba ringasson a fáradtság. Muszáj volt bekapcsolnom a gépet, hogy "csak egy pillantást" vessek a tóparti fotóra. A "csak egy pillantás"-ból aztán hosszú percek lettek...

Mikor öregedtünk így meg?

Amikor a férjemre gondolok, és gondolatban magam elé vetítem az arcát, mindig annak a huszonéves ifjúnak látom, akivel megismerkedtem. Most meg itt ülök a fotó előtt, és csodálkozom: mikor kerültek a szemei köré ezek a mély árkok? Mikor lett ilyen bozontos a szemöldöke? Persze-persze, észrevettem az első ősz hajszálat a hajában, amikor egy reggel megigazítottam a gallérját. "Nahát, nahát, patinásodsz, hamarosan Mr. Őszhalánték leszel" - mondtam akkor viccelődve. Nem gondoltam bele, hogy ez mit is jelent. Csak rohantunk a dolgaink után, ahogyan rohantak a napok, hónapok, évek. Nem vettem észre, hogy közben néni és bácsi lettünk.

Forrás: Shutterstock

És íme, valóra vált az álom: együtt öregszünk meg. Amilyen szép ez, olyan ijesztő is.

Nem az a félelmetes, hogy már túl vagy a nagy érzelmeken, hogy többé nem fognak pillangók repkedni a gyomrodban. Nem lesz több első randi, első csók, első érintés. A másik iránt érzett szerelmed úgy hömpölyög már, mint egy nagy, lusta folyó. Biztos és kiszámítható mederben. Ettől lett szép. Harmonikus, mint egy halraj úszása. Együtt, egy ütemben, ugyanúgy.

Mégis, éppen ez a végessége az ijesztő is. Mert úgy érzed, kevés az idő, és egyre fogy. Az ember csak húzza azt a szekeret, s megpróbál felpakolni rá mindent, amit megálmodott. Házat, kocsit, nyaralást, új bútort, s ki tudja még mit. Közben szinte megfeledkezik a valóban fontos dolgokról. Gyakrabban kellene kilépni a mókuskerékből és bohóckodni a tónál, vagy csak heverészni együtt.

Jól megnézni a másik arcát. Elolvasni, amit rávéstek az évek. Megjegyezni a keresztbe kasul futó vonalakat, kisimítani a bozontos szemöldököt, és tisztelni minden egyes ősz hajszálat. Észre sem veszed, hogy milyen gyorsan fut el az élet, s egy napon az egyik gyászolni fogja a másikat.

A szerelem és az idő: a szépség és a szörnyeteg. Irtózatos az ár az utolsó nagy szerelemért.

Nyitókép: Shutterstock

    Ezt olvastad már?