Most megszabadulok a múltamtól...

Furcsa világban élünk. Nagyanyáink még a tejfölös dobozokat is elmosva őrizték - pont úgy, ahogy azt a hajtincset, ami egy régi-régi udvarló szomorú és vággyal teli szemeire emlékeztette őket.

Nekünk pedig túl sok mindenünk van: túl sok bútorunk, túl sok fényképünk, túl sok ruhánk és túl sok emlékünk, túl sok fájdalmunk - túl sok múltunk. Nekünk már nem őrizgetni kell, hanem elrendezni, mérlegelni, szelektálni - és végül megszabadulni mindattól, aminek már nincs helye az életünkben. 

Forrás: Shutterstock

Én is néha napján megnyitom a levelezéseimet, és néhányból kidobálom az írásjelek mögé gondolt érzéseket, szenvedélyeket. Kidobom azt a néhány éjszakát, amelyeket forgolódással töltöttem. Kidobom a vívódást, a cselekedeteim helyességéről való elmélkedéseket. Helyükre új, jó illatú tetteket teszek, határozott elképzeléseket. Kidobok emlékképeket, vagy legalábbis fehérre festem őket óriási ecsettel, hogy ne fájjon a látványuk.

Kiszórom a bizonytalanságot, amely a múltban napról napra, percről percre megingatott megfelelőségemben. És semmi szükségem a továbbiakban a feltett és soha meg nem válaszolt kérdésekre! No meg persze szemezgetek a válaszok között is: a talmi csillogású feleletekre sincs szükségem, ki velük! Kidobom az ígéreteket, amelyektől szárnyra kaptam, és repültem a felhők fölé - mert olyan energiával töltöttek fel, hogy úgy éreztem, nincs határ, csak a csillagos ég. Mégis, soha be nem váltott ígéretek voltak. Hiteltelen, gyenge és erőtlen lelkű ember ígéretei, hiszen senki nem olyan szegény, hogy ígérni ne tudna.

Lelkem legalsó polcán lévő méretes naivságomra sincs szükségem már. Szögletes racionalizmus ezentúl jobban mutat ott, ahol eddig naponta gondozott, szívemet gyötrő egyszerűségem létezett. De nem hibáztathatok senkit, hiszen csupán rajtam múlt, meddig szipolyozhat. Ordítva dobom a szemétre!

Forrás: Shutterstock

Kidobom a csukott szememet, mert én magam zártam szorosra, hogy ne lássam, amit nem akarok meglátni. De rafinált szívem látott akkor is helyette, és érezte, ha valami nem volt őszinte és igaz. Mostantól nyitva tartom, mert okulásul sok sebet szereztem - de a mai naptól többé nem megyek fejjel a falnak.

Ha mindeközben véletlenül megtalálom azt a rozsdás lakatot, amellyel a számat szorosra zárhatom - hogy ne ejtsen ki azonnal érzéseket szavakká formálva -, gondosan letisztogatom, és a zsebembe rakom. A megfelelő pillanatban előkapom, és a számra teszem. Nem kell mindenkinek tudni, mi lakik bennem.

Egyetlen dolgot nem dobok ki. Bár számtalanszor nyúltam érte, és hajítottam volna a szemétre, de valami mégis visszatartott attól, hogy megváljak tőle. Ez a kicsi doboz elfér a tenyeremben. Apró kis szelence, ám, ha kinyitom, a tartalma képes óriásivá nőni. Beteríti a belsőmet, árad a pórusaimból, leheletem gőze telítődik vele, tekintetem csillogóbb tőle, hajam fényesebb lesz, tartásom egyenesebb, mosolyom ragyogóbb, kedvem virgoncabb. Igazi csodaszer, de csak a megfelelő adagolásban. Mert ha túl sok, elvesztem felette a kontrollt, és képes szétzúzni maga körül mindent. Fenekestül felfordítja az életem, és rombol, gátat nem ismerve. Mert ilyen a szerelem.

Az agyamban lévő széfet kinyitom, oda teszem. Majd a józan ész vigyáz rá, és így majd csak a megfelelő alkalommal, annak a személynek nyitom ki, aki méltó rá.

Rend? Az van. Más sincs.

Nyitókép:Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek