Eszter és Bella - félelemtől a bizalomig a lovardában

Rólam tökbnyira azt hiszik, hogy egy vagány, bátor csaj vagyok: értek mindenféle izgalmas dologhoz, és mindent kipróbálok, amit csak lehet. De van, amitől én is félek. Hogy mitől? Többek között a lovaktól.

Egy önálló, gondolkodó, ráadásul óriási állat hátán ülni ijesztő. Nem lehet beállítani előtte, hogy megfelelően működjön. Superman is leesett róla, meg még sokan mások. Na, de a félelmeket le kell győzni ugyebár, ezért úgy döntöttem, hogy márpedig én lovagolni fogok! Lelki szemeimmel már látom magamat a közeli erdőkben vágtázni lovaglócsizmában, kockás ingben, kiengedett hajjal, amibe belekap a szél. 

Forrás: Getty Images/skynesher

Az első sokk akkor ér, amikor be kell mennem a Pipacs Tanya kapuján, és két (számomra) hatalmas kanca fogad. Kíváncsian lökdösődnek, bökdösnek a fejükkel, én meg elképzelem, hogy az első óra előtt halálba taposnak, és hírként leszek benne a Délmagyarban... Tuti, hogy így érezték magukat a Jurassic parkban, amikor elment a kerítésből az áram, és ki kellett menniük a dinoszauruszok közé.

Minél jobban próbálok nem félni - hiszen az állat megérzi - annál jobban izzad a tenyerem.

Sebaj, ezek terápiás lovak - tudom meg a fiatal lovas oktatómtól. Arra valók, hogy ne dobják le és ne tiporják el azt sem, aki retteg tőlük. És bemutat Bellának, aki szerintem sokkal nagyobb, mint egy lónak lennie kéne, és nemzeti vágtás múlttal is büszkélkedhet. Háromszor hatvan perc után már egész magas szintre lehet eljutni lovaglás terén. Például már be merek menni a kapun, és megsimogatom Bellát.

Forrás: iStockphoto/DragonImages

Megtisztogatom lókefével, amikor a lapockájához érek, boldogan nyújtogatja a nyakát, mint valami zsiráf, és hülye fejeket vág hozzá - ez azért van, mert élvezi. Annyira élvezi, hogy szeretne ő is örömet okozni, ezért kedvességből megcsócsálja a karomat - ami még egy hét után is sajog. Be merem fáslizni a lábait, ő meg nyugodtan tűri.

Átveszem az uralmat! Sétálok előtte, és amikor megállok, megáll mögöttem. Persze előtte azért lefejeli a hátamat. És ami a legfontosabb: fel merek rá ülni. Nemcsak, hogy felülök! Forgok rajta, mint egy lovas akrobata, csak kevésbé kecsesen: hátrafelé és vissza, térdelő pózban, kitárt karokkal, csukott szemmel, előre hajolva, és hercegnősen, féloldalasan.

Kicsit megbököm a sarkammal, cuppogok kettőt - és láss csodát! - ügetni kezd. Őrület!

Nagyon furcsa és meghitt dolog kapcsolatba kerülni egy állattal, legyen az kutya, macska vagy éppen egy ló. Nem beszélitek egymás nyelvét, mégis úgy döntötök, hogy barátok lesztek. Állítólag Bella is úgy döntött, mert óra végén már bújik a hatalmas fejével, én meg próbálok nem elesni.

Teljesen más így kezdeni egy munkanapot, mert ebben minden van: relaxáció, tanulás, torna, kapcsolatba kerülés egy másik élőlénnyel. Egyszerűen mindent fejleszt: önkontrollt, önbizalmat, nyitottságot, türelmet, hozzáállást. Nincs pittyegő mobiltelefon, nincsenek problémák, nincs gondolkodnivaló abban az egy órában. Csak én, az oktatóm és a ló. Egy órányi kapcsolódás a természettel, ami után sokkal egyszerűbbnek és könnyedebbnek tűnik aznap minden.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?