Egy válás nyomai a lelkemben - Timi története
"Nem bírom tovább. Elválok." Négy szó, de egy életen át tartó háború, ahol mindenki a végsőkig küzd, de a végén senki nem győz, a károk pedig örökre szólnak.
26 év kellett, hogy elfogadjam a történteket, és újra megtanuljam szeretni önmagam.
Az elmélet és a gyakorlat
A szerencsésebb változat, amikor apu, anyu különköltözik, mégis együtt, békében igazgatják a gyerekek sorsát. Megmarad a szeretet, de ami a legfontosabb, a tisztelet. Nincs sárdobálás, hiszen apa és anya mindketten tudják, a legfontosabb dolgot egymásnak köszönhetik.
Mi nem voltunk ilyen "szerencsések". Bár a herendi egy része megúszta, bennünk egy életre összetört valami. Két ember sérelmeinek és fiatalkori rossz döntéseinek kereszttüzébe kerültünk, ahonnan esélyünk sem volt menekülni.
Édesanyám szeméből a könnyek szépen lassan kimosták a fényt, a bátyámat pedig a négy fal között elnyelte a virtuális valóság. Túléltük. De valami örökre megváltozott. A kötelék, ami (állítólag) örökre szól, a keservesen hosszú évek alatt felbomlott. Folyton nyugtattak:
Idővel majd jobb lesz.
Ugyan, dehogy lesz!
Ezekből a sebekből sosem lesznek hegek, amik majd szépen lassan elhalványulnak. Ezek a sebek bizony újra és újra felszakadnak. Minden éjszaka felszakadtak, amikor Anya kezét fogtam, míg ő álomba sírta magát, vagy minden sikertelen próbálkozásnál, amikor a bátyámat próbáltam kiszabadítani a virtuális fogságból.
Végül ott maradtam egyedül. Hiába küzdöttem, a négy emberből - akik egykoron egy családot képviseltek -, idegenek lettek.
Egészséges felnőtt egy ilyen helyzetből ritkán válik.
A kamaszkor küszöbén kezdődtek az igazi problémák. Érzelmileg kiszolgáltatottan álltam a felnőtté válás kapujában, és az erő, amit egy család nyújt, nekem nem adatott meg. Ott álltam a gimnázium hatalmas kapuja előtt, amely mögött már kiéhezve vártak a legsötétebb démonaim.
Vajon fognak szeretni? Mi lesz, ha nem leszek elég jó? Mondanom sem kell, a gyengeségem mágnesként vonzotta a hiénákat, akik az első év alatt ki is húzták a lábam alól a talajt.Aztán pont úgy, ahogy a lányregényekben szokás, valamiért én lettem az osztály legmenőbb bikájának kiszemeltje. Persze mielőtt pezsgőbontásra kerülne a sor - ami a szegény lány mesébe illő megmenekülését ünnepelné -, szeretném leszögezni, hogy ezt a történetet nem más, mint az élet rendezte.
Sóvárogtam a szeretetre, és ezért mindenre képes voltam, de arról, hogyan éljek egészséges kapcsolatban, fogalmam sem volt. Ezért elővigyázatosság nélkül romboltam le minden falat, és építettem fel a naivitás mindent elbíró várát. Így aztán, mint egy emocionális vulkán robbantam, amikor megtudtam, megcsalt.
Pillangó-hatás
Hirtelen ott találtam magam az ismerős csónakban, és fájdalmasan hasított belém a felismerés, Anyukám mellé szólt a jegyem. Ekkor tudatosult bennem, mindkettőnket elhagytak, egy másikért.
Azt hinné az ember, egy ilyen kamaszkori csalódás csak egy apró szálka, ami felkészít a későbbi tüskék ellen, pedig nem. A fiatalkorban szerzett sérüléseink az évek során szárba szökkenhetnek, árnyékként mérgezve a jövőnket.
Sőt, olyan gondosan nevelte bennem a szeretetéhséget az élet, amely megtépázott önbizalommal és a gyermeki naivitással karöltve egyenes út volt a gödör mélyére. Ékes bizonyíték volt erre a következő "tanulság" az életemben, aki, bár főnyereményként mutatkozott be, a végén mégis a pokol legsötétebb bugyrába nyújtotta a belépőjegyet. A rózsaszín felhőket kőkemény terror követte, aminek nemegyszer tettlegesség volt a vége. Mégis maradtam, mert végre újra tartoztam valahova.
Azt hiszem, beletörődtem: Lehet, hogy nekem csak ennyi jár. Szép lassan saját magam ellenségévé váltam. Nem ettem, nem aludtam, és amikor a társam napokra eltűnt, az őrületbe kergettem magam. Sírtam éjjel, sírtam nappal, a családom pedig tehetetlenül nézte, ahogy lassan, de biztosan tönkreteszem magam.
Három a magyar igazság
Édesapám akkor tért vissza az életembe, amikor kegyelmet nem ismerő oroszlánként kergette el ezt a dögevőt mellőlem. A szüleim akkor vették észre először, mekkora károkat okozott bennem, hogy elengedték a kezemet. Én pedig csak annyit láttam, hogy elvették tőlem mindazt, amit szeretek. Ott voltunk a szakadék két szélén, és már alig hallottuk egymás segélykiáltó hangját.
A következő években a társam a magány lett. A napjaimat a főiskola és a munka töltötték be. Szépen lassan kezdtem rendbe tenni az életem, de mivel három a magyar igazság, a semmiből hirtelen megérkezett a harmadik, és egyben utolsó herceg jelöltem. Többé nem kerestem a családomat a szakadék másik felén, végre révbe értem.
Soha nem éreztem még ilyet, és nem is hittem, hogy létezhet ilyen. Tökéletes volt és örökre szóló. Legalábbis azt hittem. Ezt a kapcsolatot a kegyetlen valóság mérgezte meg. Épp, mikor már újra nyugalomra leltem, egy családi tragédia törte meg a csendet. A harmatgyenge lábakon álló életem pedig kártyavárként omlott össze.
Legyőzött vadként némán engedtem a megsemmisülésnek. Ő pedig harcolt értem egy darabig, aztán elengedett, és a sors egy utolsó utáni fintorának köszönhetően, szintén egy másikhoz menekült.
Végtelen történet
Ez a kényszeres szeretni akarás közel egy évtizedig kísérte az utamat. Egészen addig hagytam az embereknek, hogy kivegyék belőlem azt, amire épp szükségük volt. A végén már nem volt mit elvenni. Az emberek a dolguk végeztével mindig eltűntek, és én ott voltam újra, egyedül.
Sokat gondolkodtam azon, miért pont őket szánta nekem az élet, és miért érdemeltem mindezt?
Egyértelművé vált számomra, hogy mind a három fiúban az Apukámat kerestem. Olyan mélyen hiányoltam a kapcsolatomat vele, hogy az élet ezüst tálcán kínálta az alteregóit nekem. Premier plánból nézhettem, hogyan hagynak el egy másikért, ahogyan Ő hagyta el Anyát.
Majd kényszeresen meg akartam felelni valakinek, akinek sosem tudtam. Pont úgy, ahogyan neki próbáltam mindig. Végül a legkeményebb időszakomban hagyott el valaki, pont úgy, ahogy Ő. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
Nehéz elhinni, hogy van kiút ebből az érzelmi zsákutcából. Felszámolni a múltat kemény feladat, de a legjobb út az önbecsülés felé. Persze azóta a falak áttörhetetlenül magasak, de talán egyszer rendbe jön minden. Bár még mindig gyenge lábakon állunk, ma már tudom, a családom mindig ott lesz, hogy a maguk módján felsegítsenek, ha újra megbotlom.
Nyitókép: iStockphoto