Az idős néni kapcsolata a külvilággal

Visszasüllyedsz önmagadba, a semmibe. Nem látod az ablak előtt bólogató platánfa sárguló fürtjeit, a szomszédos ágyakban fekvő betegeket, és nem látsz engem sem, pedig melletted ülök.

Ülsz az ágyad szélén. Májfoltos kezeiddel lázasan gyűrögeted hálóinged szegélyét. Megnézed a színét és a fonákját, vizsgálod az apró virágmintákat, és göcsörtös ujjaiddal hosszan követed az öltések szabályos egymásutánját. Egész nap ezt csinálod. A világ színes, változó forgatagából ez az egyetlen dolog érdekel. Az ápolók kedvelnek ezért. Csendes vagy, nyugodt, nincs veled sok baj.

Joli néni a legkedvesebb lakók egyike - mondta az ápoló, amikor megjöttem. - Néha nyugtalan, de inkább ez jellemző rá, ez a nyugodt állapot.

Ez a nyugodt állapot... ez a nyugalom örökre elválasztott téged tőlem, a családtól, a barátoktól, az egész univerzumtól. A tükör két oldalán állunk. Messze kerültél, nagyon-nagyon messze.

Te is erre gondolhatsz, mert roskatag léptekkel elindulsz felé. Most más vagy. Szinte ijesztő az izgalom az arcodon, a láz a szemeidben. Megtelsz gondolatokkal, érzésekkel. Nem tudod, honnan jönnek, mit akarnak tőled, talán emlékek, talán csak a fantáziád művei, de most élnek, és vezetnek téged.

Ujjaidban hideg zsibongás támad, és lassan felkúszik a karjaidba. Görcsösen kapaszkodsz a fehér falécekbe. Valahol agytekervényeid zegzugos utcáiban világít a pislákoló tudat: ez a rács az utolsó kapocs a valósághoz. Az elmédet elragadja az emlékek, a múlt és a képzelet elegyének örvénye.

Tudod, csak meg kellene fordulnod, visszabotorkálni az ágyba, és becsukott szemekkel elsüllyedni a feneketlen mélységű apátiába. Mégis maradsz, mert csodálatos képek vetítődnek lázas-fényes szemed elé. Emlékeidben szőke fürtök repdesnek, maszatos kis kezek érintenek meg, és mindent túlharsog a jókedvű gyermeki kacagás. Eszedbe jut a fájdalom, a kínok, a jajgatásod és az a leírhatatlan boldogság, amit anyaságod hajnalán éltél meg. Fonnyadt melledhez nyúlsz. Valamikor egy mohó szájacska tapadt éhesen ezekre a mellekre, apró öklöcskéivel gyömöszölve azt. Boldog idők.

És a tükör túloldalán is édesanya maradtál, ebben rejlik halhatatlanságod kulcsa. A kulcs, ami már csak ritkán csikordul meg a rozsdásodó zárban, de amikor megmozdul, parányi léted, céltalanná vált sorsod hirtelen értelmet nyer. Csak rá gondolsz, és tudod: anyaságod nem kopik az évekkel, nem lesz értéktelenebb, felejthető. Ó, hogy felvillanyoznak ezek a gondolatok, úgy zubognak rád az érzések, akár egy vízesés. Már-már boldog vagy.

Joli néni, ne ácsorogjon itt papucs, köntös nélkül, menjen vissza az ágyába, kedves! - szól az ápoló. Arcodon meglebben ráncaid csipkefüggönye. Az agyad katapultálta emlékeidet, visszarángattak a jelenbe. Pillantásodban millió kérdőjel. Értetlenül meredsz a rácsos ajtóra.

Lassú léptekkel elindulsz a helyedre. Ágyvégekbe kapaszkodva, meghajlott háttal, fáradtan totyogsz. Fénytelen ajkadat nyöszörgő hang hagyja el: a mélyben lázadó tudat sikolya. Újra csak vegetatívan létezel, mint a gyermeked, amikor először a melledre tetted. El sem búcsúztunk, anya.

Nyitókép: Shutterstock