Oszthatod az észt arról, amiben már te is hibáztál?

Ez pedig jó néhányszor felvetette már bennem a kérdést: van-e joga prédikálni annak, aki alatt egy végeláthatatlanul mély gödör tátong? Mondhatom-e majd a leendő gyermekemnek, hogy ne igya le magát a sárga földig, ha én az ő korában éppen ezt csináltam? Kaphat-e majd fejmosást egy elcsalt napért, amit az iskola helyett a játszótéren töltött? És úgy egyáltalán, mondhatom-e majd neki egyenes háttal az intő szavakat bármiről, amit én már tucatszor megcsináltam? Beszélhetek-e egyáltalán bárkinek okító jelleggel, miközben a saját hibáim gödre mélyebb, mint a Mariana-árok?

Mostanra sikerült megválaszolnom ezt a kérdést. Ahogy már említettem, abban a bizonyos gödörben van egy létra, ami pedig megadja a lehetőségét annak, hogy tanuljunk a hibáinkból és magasabbra másszunk. Szóval az, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kimondhatod-e azt, amit helyesnek gondolsz, egyedül azon áll vagy bukik, hogy milyen magasra sikerült mászni a létrádon. Hiszen, ha a gödör mélyéről prédikálsz, azt úgysem hallja meg senki.

Így hát arra jutottam, hogy ha nem éppen egy alkoholista munkakerülő börtöntöltelék leszek, akkor bátran okíthatom majd a jövő nemzedékét. Viszont, ha egyszer már voltál igazán mélyen, az megtanít arra, hogy ha te ki is másztál a gödörből, ne ítéld el azokat, akik éppen benne vannak.

És habár vannak olyan végzetes hibák, amik akkora hézagot teremtenek két fok között, amit már soha nem tudsz megugrani, a legtöbb azért nem ilyen. Úgyhogy bár sosem fogom tanácsolni senkinek, hogy jól lapátolja ki maga alatt a talajt, azért arra is rájöttem, hogy a múltbéli hibáink nem feltétlen hátrányok, amik egész életre megpecsételnek, csak igyekeznünk kell fent maradni a létra tetején.

Nyitókép: Shutterstock