Ha hibázol, véged - a bizalomvesztés pszichológiája

Tökéletes példa erre, ahogy egy csapásra megváltozik a véleményünk egy közkedvelt emberről azután, hogy kiderül róla valami disznóság.

- elég egy ehhez hasonló szalagcím, és az addig köztiszteletnek örvendő személy, hipp-hopp közutálat és megvetés tárgyáva lesz.

Vagy vehetjük példaként az olimpián versenyző sportolót, aki egész életét arra áldozta, hogy a kihozza testéből a maximumot, azonban ilyen-olyan megfontolásból karrierje egy pontján doppinghoz folyamodik. Ezzel nem csak azt kockáztatja, hogy lebukás esetén kizárják az adott versernyről, de a személyéről kialkított teljes képet is lerombolja. Pedig "csak" egyetlen rossz döntésről van szó. A mérleg másik oldalán meg hiába billeg addigi életének minden, vérrel-verítékkel és tisztességgel megszerzett eredménye.

Mégis doppingoló csalóként fog bevonulni a sporttörténelembe...

A rideg tényeket nézve elég igazságtalannak tűnik ez a fajta társadalmi reakció. Pedig korántsem csak a feldühödött csürhe bosszúszomjáról van szó!

De miért kapnak a negatív események ekkora fókuszt? Ennek 3 oka lehet - legalábbis a pszichológia szerint:

1. Mert a negatív események, erősebb fiziológiai reakciót váltanak ki belőlünk.

Kellemetlen események megfigyelésekor, felerősödöt élettani és érzelmi visszahatás tapasztalhatunk. Kutatások szerint, az érzelmekért felelős agyterület - az amygdala - erősebb aktivációt jelez nyugtalanító ingereknél, mint a pozitívaknál. Ez indokolhatja, hogy például a haraggal vagy csalódással asszociált információk intenzívebb reakciót váltanak ki belőlünk - és így élénkebb emlékeket hagynak bennünk.

Remegünk a dühtől, összeszorul a torkunk, felmegy a vérnyomásunk, görcsbe rándul a gyomrunk - sőt, durva stressz esetén hányás, hasmenés vagy szorulás is előforudulhat. Egy ilyen heves testi - érzelmi reakciót nem nehéz felidézni. Míg a boldogságtól ritkán produkálunk ilyen intenzív élettani jelenségeket...

2. Mert a génjeinkbe van kódolva

Kutatálsok szerint, jobbak voltak a túlélési esélyei azoknak az őseinknek, akik a negatív tapasztalatokra kiemelt figyelmet fordítottak. Mert hát jobb félni, mint megijedni - tartja mondás. Nem véletlenül! Evolúciós szempontból az elővigyázatosság és a folyamatos készenlét a lehetséges veszélyekre, nagyon is hasznos tulajdonságnak bizonyult.

Ez a fajta gyanakvás valószínűbbé tehette a bizalmatlan ősember fenmaradását és a génállománya továbbadását, mint egy megbocsátó ősemberét. Mi pedig, ezeknek a bizalmatlan vadászoknak a leszármazottai vagyunk.

3. Mert viszonylag ritkák a "botrányok"

Ha a médiát vizsgáljuk, úgy érezhetjük, hogy a botrányos események szinte egymást érik. De ez csupán egy nagyon erősen torzított lenyomata a valóságnak. Ne felejtsük el, hogy a média a szenzációhajhászásra épül!

Azonban az "átlagember" életében - szerencsére -, aránylag kevés a drámai negatív incidens. A kisebb-nagyobb bakikat leszámítva, általában rendben mennek a dolgok, és csak néha sújt le ránk egy-egy katasztrófa. Így ezek az események szembetűnőbbek és emlékezetesebbek maradnak számunkra, mint a simán és rendben lezajló kedd délutánok. Pedig jóval több van belőlük... Sőt, minél váratlanabbak és radikálisabbak ezek a csapások, annál intenzívebb és hajthatatlanabb ellenszenvet váltanak ki bennünk.

Nyitókép: iStockphoto