Augusztus a szabadságolások ideje, ilyenkor Németországban szinte megáll az élet. Egy kis túlzással azt mondhatnám, hogy a cégeknél és a hivatalokban csak egy ember marad. De csak azért, hogy legyen, aki felvegye a telefont, és elmondja: mindenki szabadságra ment.
Mi is nekivágtunk, hogy a szabadságunkat az isteni fehér kenyér, ízletes házikolbász, utánozhatatlan mákos guba, zamatos ágyaspálinka, és a testet-lelket feltöltő termálfürdők hazájában töltsük: Magyarországon.
Az autópályán
Németországban nincs sebességkorlátozás az autópályán, ezért a 140km/h utazósebességünk városnéző, sétakocsikázós tempónak tűnik a mellettünk elsuhanó autókhoz képest. Stuttgart környékén már kisebb konvoj alakul ki a Kelet-Európába tartó autókból.
Megy a versenyzés és a leszorítósdi egészen Ausztriáig, ahol hirtelen mindenkiből szabálykövető polgár válik. És olyan kellemes hangulatban autózzuk végig az országot, mintha egy ötórai teázáson lennénk.
A magyar határon óriási a káosz. Autók és emberek egymás hegyén-hátán, a pályamatricáért több százan állnak sorba. Az autópályán újra élet-halál harc, versenyzés, leszorítósdi és szórakozás azzal, hogy a gyorsabb autót nem engedik el a belső sávban. Aztán az autópálya is elfogy alólunk...
Más a tájakon járunk...
Ha Németországban nem autópályán utazunk, akkor ízelítőt kapunk a bajor erdőkből, dombokból, és akár érinthetjük a német borvidéket is, ahol az igazi kincsnek számító nemzeti "ecetet" állítják elő. Ők így szeretik...
Ausztriában minden nagyon zöld és nagyon precíz. Az embernek olyan érzése van, hogy a téli takarmánynak bebálázott szénát is szögmérővel és vonalzóval helyezik el a mezőkön.
Ahogy Magyarországra érünk, kisimul a táj, s a Kisalföld egyféle előjáték a Nagyalföld végtelenbe futó, fekete termőföldjeihez és az augusztusra aranysárgára váló ősgyepjeihez. Délibáb kísér a szülői házig.
Faluról falura
Ahogy véget ér az autópálya, apró falvakon keresztül vezet az utunk. Itt érzem először, hogy mekkora a szegénység a tőlünk nyugatabbra lévő országokhoz képest. Nagyon sok az elhagyatott ház, a tulajdonosai talán hozzám hasonlóan csak szabadságra járnak már haza. Egy évben egyszer. Ám a lakott házak sem olyanok, mint régen: már nem festik évente a kerítéseket, ablakokat. Sajog a szívem.
Vásárolunk
Évekkel ezelőtt, amikor Németországba költöztünk, az egyik kulturális sokkot az eladók okozták nekem. Mert mindig olyan kedvesek és szolgálatkészek voltak, mintha nem lenne a hátuk mögött egy teljes műszak és pár száz vásárló.
A jót könnyű megszokni, így most felbosszant az, hogy például a könyvesboltban egyetlen szót sem szólnak hozzám, amíg fizetek. Sőt, el sem köszönnek, mert fontosabb megbeszélni, hogy a kolléganőjük nem megfelelő munkaerő. Pfff - bagoly mondja...
Fehérzaj
Nem tudom, mások ezt hogyan élik meg, de engem hihetetlenül kifáraszt, ha olyan helyre megyünk, ahol sok ember van: mert mindent értek. Elmagyarázom. Ha Németországban elmegyünk valamilyen rendezvényre, csak akkor értem, hogy miről beszélgetnek körülöttem, ha erre külön figyelek. És felkapjuk a fejünket, ha valahol meghallunk egy magyar szót.
Itthon viszont mindig mindent értek, akár akarom, akár nem. Túl sok információ jön így, és szinte kikapcsolhatatlan ez a funkció. Az első napokban ugyanúgy felkapom a fejem minden magyar szóra, mintha nem is itthon lennék...
Úton hazafelé óhatatlanul hasonlítgatni kezdjük egymáshoz az országokat: miben más, miben jobb vagy rosszabb egyik a másiknál. A benzinárakkal kezdve, a nyelven keresztül a csillagos égig. S le is szögezzük, ha másban nem is hasonlítanak, a Göncölszekér minden utunkba akadó ország fölött ugyanolyan.
Nincs honvágyam. Valami baj van velem?
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
