Egy nyakas asszony és az adott szó ereje

Mária viszont nem szeretett beszélni, pláne nem magáról. "Nem olyan családból származott", ahol bárki is panaszkodott volna, vagy egyáltalán, magával lett volna elfoglalva. Ez jó is volt, meg rossz is. Jó, mert nem keseregtek, nem nyavalyogtak, nem voltak keserű ünnepek, de még hétköznapok sem, "csinálták a dolgaikat, oszt' kész". Rossz, mert mindenki "befelé élt", és az elfojtott düh egyszer mindenképpen előtört - vagy betegség, vagy örök harag formájában. De Mária ebben nőtt fel, ezt szokta meg.

"Igen, az vagyok! Sokan mondják, hogy merev vagyok. De az életben ez vitt sikerre. Kemény vagyok magamhoz is, másokhoz is" - ment bele kicsit bosszankodva a társalgásba, hogy mennyit kell csacsognia semmiségekről.

"Tényleg? - mondta meglepődve a masszőr, mert már nem is számított arra, hogy a nő válaszol - Manapság pedig mindenki azt mondja, hogy a sikerhez lazaság kell, nem szabad ráfeszülni dolgokra. Mert úgyis lesz valahogy" - folytatta, és hosszan ecsetelte legutóbbi válását, az azóta megtalált szerelmet, és hogy figyelmetlenségből megtörte az autóját. Ami ugyan sokba került, de hát az a lényeg, hogy ő megúszta, a biztosító meg fizetett.

Mária végül csendesen megszólalt: "Tudja, a kedvenc szófordulatom az, hogy 'a szavamat adom'. Ez mindent kifejez. Gondoljon csak bele! A szó ugyanis nem egy tárgy, azt nem lehet odaadni. Az elszáll. Ugye? De ha valaki azt mondja, hogy 'a szavát adja', akkor arra úgy gondol, mintha egy drága tárgy lenne, amit megőrzésre átad a másiknak. Én ezen elv szerint próbálom élni az életem. Csak akkor beszélek, ha muszáj. Csak akkor adom a szavam, ha tudom, hogy meg is tartom - akkor is, ha nekem nem kényelmes. Érzem az ígéreteim súlyát. Érti, ugye?" - zárta le Mária a beszélgetést.

A masszőr nem kérdezett többet, csak csendben gyúrta tovább az asszony görcsös vállait. Sejtette, hogy ez az ódivatú nő nem lesz a törzsvendége, de az igazat megvallva nem is bánta.

Nyitókép: iStockphoto