Alföldi foodporn - avagy a sült vértől az eperburgerig

Azóta felnőttem, elköltöztem, és én magam is anya lettem. De van, amit pont úgy csinálok most is, mint anno anyukám, viszont olyan is van, ami meg ellenkezőleg, direkt, vele szembemenve, meghatározva a saját cselekedetem.

Mi is alapétel?

Rendes magyar embernek húsleves és rántott hús van az asztalán. Szegény anyukám, ezt az ételsort hetente többször is lefőzte nekünk. Nem nagyon variálhatott: hiszen már a rántott csirkét is épphogy csak eltűrtük, és a sült krumpli helyett is csak néha jöhetett rizibizi.

Amikor étterembe mentünk, a menü annyiban változott, hogy sajttal és sonkával töltött rántott bordát ettünk. Ezt túl időigényes lett volna otthon elkészíteni, meg ugye az a jó étterem, ahol akkora a hússzelet, hogy lelóg a tányérról. Ez az alap.

Nagy családi esemény volt még a disznóvágás. A férfiak megitták reggel ötkor a napindító pálinkát, és nekifogtak. Mi, gyerekek, néztük a sivalkodó malacot, aki pontosan tudta, mi vár rá. Mi meg azt vártuk, hogy mikor bontják szét annyira, hogy a hólyagjához érjenek, mert azt felfújva lehetett ráugrálni és kidurrantani. Aztán hagymás vért ettünk, meg belet mostunk.

Ettől kezdve mindig csak végére - a kész és frissen sült véreshurkára - érkeztem. Ez az egyetlen étel, amit apukám istenien tud elkészíteni - ezt teszik az évek meg a rutin. Így lett a véreshurka életem kitörölhetetlen része. Azóta is minden december 26-án a barátaim jönnek egy közös karácsonyi ebédre. Tudják a menüt. Karesz papa véreshurkája. Nálam ez a karácsony meg a karácsonyi menü.

Hogy lehet innen megérkezni a foodpornhoz?!

Sok év és sok állomás kellett hozzá. Van ugye a tudatalatti. Amikor is ugyanolyat választasz, mint amit megszoktál. Hát én egy olyan férjet választottam, mint amilyen az apukám volt. Kajálásban. Szerette a szó szoros értelmében vett magyarosch konyhát. Mindent rántva, óriási adagokkal, kenyérrel. A kenyeret is kenyérrel. Hát neki főzhettem kedvemre, pont úgy, mint anyukám apukámnak. Csakhogy én ezt nem szerettem. Először csak a főzést nem. Időigényes, és nem is voltam túl ügyes. És gyorsan meg is ette, és hopp máris arról volt szó, hogy mi legyen a következő kaja.

Megkóstolni a világ konyháját, nem zabálni, de jóllakni. Olyat enni, ami a szemnek is gyönyörű.
Az Alföldről eljutni Pestre enni maga a menőség. Azt ott, az Alföldön is mindenki tudta, hogy az Anna presszó és a Zsolnay kávézó a jó hely. Már kiskamasz koromban útba ejtettük. Azon ritka alkalmakkor, amikor Pesten jártunk, a szüleim ott itták a kávét. Én meg a forró csokit. Finom volt, hát még másnap, amikor a családnak vagy az osztálytársaknak lehetett róla mesélni. Meg magáról a pesti létről. Hogy ott napközben is sokan vannak az utcán, szemben a kis falummal, ahol hét közben, munkaidőben senkivel sem találkoztál. Olyan, mintha kihalt volna mindenki, még a kóbor kutyák sem csámborogtak.

Tudtam, hogy nagyvárosban leszek egyetemista. Igaz, csóró voltam, de a jó kaját egy hónapban egyszer megengedtem magamnak. Felfedeztem ezer más helyet is, de ugye, ami gyermekkorban rögzült, attól nem lehet szabadulni, és nem is akartam. Kedvenc randihelyem lett a Zsolnay, érzelmileg is kötődöm hozzá. Ott volt az első randim is életem szerelmével. És milyen érdekes: a szerelem már a múlté, de a gyümölcsével a mai napig beülünk oda, és sütizünk. És nem csak a sütik jók.

Nyitókép: Zsonay Kávéház