A felnőtté válás egy bazi nagy átverés!

Mindig azt hittem, hogy ők iszonyú komolyak, és majd eljön az az idő, amikor én is ilyen leszek. Valamiféle gyökeres változást vártam: hogy egyszer csak teljesen másképp fogom látni a világot.

Őrület! Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy komoly felnőtt (anyuka) például bulikban tomboljon, hülyeségeken vihogjon és szivárványos, unikornisos tusfürdőt használjon. Akkoriban a szüleim kortársai olyannak tűntek, akik, ha nagyon "bevadulnak", akkor leülnek egy pohár bor mellé, és órákig csak beszélgetnek és beszélgetnek.

Aztán eljött az én időm - vagy mi - és lett egy tök komoly, felnőtt munkám, ahol napi szinten jártam olyan értekezletekre, ahol sok roppant fontos ember körbeülte az asztalt, és a világ roppant fontos dolgairól tárgyaltak. Volt powerpoint bemutató, videókonferencia meg szakzsargon.

Pedig mindent úgy csinálok, ahogy a nagyok: eltartom magam, dolgozom, van kocsim, befizetem a csekkeket, társaságba járok a "felnőtt" barátaimmal, szeretnék férjet és gyerekeket... De valahogy mégsem érzem azt, hogy én olyan felnőtt lennék, mint amilyennek gyerekkoromban láttam a harminc és a halál közti embereket.

Sokáig feszélyezett egy állásinterjú vagy egy hivatalos telefon. Attól rettegtem, hogy lebukok, hogy én amúgy csak előadom ezt a nagy felnőttséget. Ilyenkor az segített, ha elképzeltem a velem szemben ülőt, hogy milyen hülye lehetett gyerekként.

Mi van akkor, ha valójában senki nem érzi magát felnőttnek? Csak nem merik kimondani? Lehet, hogy Angelina Jolie vagy Bill Gates is ugyanolyan idétlenek, mint én - ahogy azok is, akik űrutaznak, fontos dolgokat találnak fel vagy országokat irányítanak.

Valami, amit kiskorunkban elképzelünk, de valahogy sohasem következik be úgy, ahogy vártuk. Nem is változunk meg, csak utánozzuk a gyerekként látott felnőtteket. Ám a lelkünk valójában nem öregszik a testünkkel. Fejlődünk, tapasztalunk, tanulunk, de valójában mégiscsak ugyanolyanok maradunk - örök gyerekek egy "Gazdálkodj okosan!" társasjátékban.

Nyitókép: iStockphoto