A bunkóság netovábbja: beszólni egy kismamának

Éppen a másnapi ebédhez szedtem össze a hozzávalókat, amikor arra lettem figyelmes, hogy a mögöttem álló férfi folyamatosan bámul. Nem nagyon értettem a dolgot, de nem tettem szóvá. Gondoltam, majd abbahagyja vagy odébbáll. De nem így lett. Ugyanis egyszer csak megszólalt a fószer, és csak egy szót vágott az arcomba:

Hát basszus én azóta nem térek magamhoz. Igazából eldönteni se tudom, hogy a magam nevében, vagy a női nem nevében vagyok-e jobban kiakadva?!

Elég szarul érzem magam, mikor tükörbe nézek, még így 5 hónappal a szülés után is. De még akkor se lenne joga velem - vagy bármilyen túlsúlyos emberi lénnyel így viselkedni -, ha nem tennék semmit a egészséges testsúlyom visszaállítása érdekében. De őt nem is érdekelte, hogy én amúgy nagy erőkkel küzdök a kilókkal: ahogy a kislányom és időm engedi, eljárunk mozogni, és a diétát is elkezdtem már. Nem, őt mindez nem érdekelte, csak belém akart rúgni. Mintha legalábbis őt bántanám azzal, hogy nincs modell alkatom.

Egy haszna legalább volt a dolognak. Annyira feldühített, hogy amikor majd a gödör alján leszek, és azt érzem, hogy feladom a fogyókúrát, arra fogok gondolni, hogy milyen jó lesz ezzel a kedves "úrral" pár hónap múlva újra összefutni és az arcába röhögni, hogy "Nekem dudálsz, kisautó?". De akárhogy is vesszük, azért inkább lemondtam volna az ilyesféle "extra motivációról".

Nyitókép: iStockphoto