Éjjeli bagoly vagyok, ne ítélj el!

Mégis a társadalom képzeletében gyökeret vert szabályokat szinte lehetetlen kigyomlálni. Ha nem kelsz korán, akkor lusta vagy. Kész, ennyi. Nincs vita. Senkit nem érdekel a bioritmusod meg az üres frázisaid, mert azok csak nyeszlett magyarázkodások lehetnek. Az sem, hogy már gyerekként a plafont bámultad, annak ellenére, hogy minden este nyolckor szigorúan fellőtték a pizsit. És, hogy végtelennek tűnő órákon át forgolódtál, miközben bőszen kérlelted az álommanód, hogy essen már meg rajtad a szíve, és vigyen magával! Teljesen feleslegesen, mert soha, de tényleg soha nem szánt meg.

Míg a reggeli felkelések igazi terrort jelentettek. A szó legszorosabb értelmében rettegtél tőle. Minden ízében borzalommal töltött el. Azt már nem is említve, hogy fizikai fájdalmat és rosszullétet okozott. A szüleidnek meg éveken keresztül a legnagyobb kihívását az jelentette, hogy valami úton-módon (lehetőleg veszekedés nélkül!) kikönyörögjenek az ágyból.

Az embereket egyébként két táborra lehet osztani:

• Az egyik a mindig jól szereplő, piedesztálra emelt pacsirták csoportja. Ők azok, akik reggel fittek, üdék és energikusak.
• Míg a másik táborban az éjjeli baglyok huhognak. Főleg a meg nem értettségről. Ők azok, akik átszenvedik a délelőttöket, majd délután kicsit magukhoz térnek, és éjjel vannak igazán elemükben.

Ez pedig a társadalom szemében teljes mértékig megvetendőnek minődíti. Persze nem így nyíltan, mert hát azt azért nem lehet. Csak az az általános nézet, hogy egy valamire való felnőtt ember képes korán kelni, még akkor is, ha annyira nem szeret. Mondjuk, ezt aláírom. Az ember olyan kivételes lény, hogy mindent kibír! Az már egy sokkal fajsúlyosabb kérdés, hogy mondjuk, egy bagoly típusú egyén mennyivel jobban tud(na) teljesíteni, ha hagyják kibontakozni a maga ritmusában.

Sőt, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ezt évek óta meg is tehetem, mert szabadúszóként dolgozom. Ellenben, a családom egyes tagjai még mindig zokon veszik, hogy nem élek "rendes" életet. A tágabb környezetről pedig már ne is beszéljünk...

Viszont, ahogy telnek az évek, egyre kevésbe akarom fűnek-fának elmagyarázni: nem lusta vagyok, hanem egyszerűen ilyen a személyiségem. Többnyire teljesen feleslegesen beszélek, és próbálom megértetni, hogy nem alszom sokat, csupán annyi a titok, hogy más idősávban pihenek. És az esetek döntő hányadában jóval kevesebbet, mint a beszélgetőpartnereim. Csak nem tízkor megyek az ágyba, hanem hajnali 3-4 óra között, és délelőtt 10-11 felé kelek.

Voltaképpen nem várom azt, hogy ezzel a cikkel megváltom a világot, és egy csapásra mindenki képes lesz átértékelni a nézeteit. Adott esetben, akár belátni, hogy tévedett. Pusztán bízom abban, hogy néhány hasonszőrű társam életébe tudtam csempészni némi melegséget és együttérzést. A tudatot, hogy nem vagytok egyedül! Csak sokan nem elég bátrak ahhoz, hogy felfedjék az igazi énjüket, és bevallják: valójában csak megjátsszák a korán kelés szeretetét!

Nyitókép: iStockphoto