Te átkozott szilveszter!

Az előző években mindent kipróbáltam: nagy társasági partit nálunk, barátoknál vagy szórakozóhelyen, külföldön és itthon, meg persze az otthon tréningnadrágban punnyadást is. Mégis nagyon ritkán volt tényleg őszintén vidám, felszabadult az ünneplés.

Az első dolog, amivel ki lehet űzni a világból, az állandó és értelmetlen pufogtatás. Egyrészt idegesítően hangos, másrészt büdös, és még az állatok is az ágy alatt nyüszítenek tőle félelmükben. Majd másnap az utcán nem látsz mást, mint romokat, szeméthegyeket, és rakétamaradványokat.

Tudom, tudom, a hagyomány szerint a hangzavarral elűzzük a ránk leselkedő rosszat... De ki volt az az őrült, aki kitalálta, hogy ezt olyan rakétákkal kell megtenni, amiktől berezonálnak az ablakok az egész kerületben?!

- mondogatjuk egymásnak. Ezzel igyekszünk igazolni azt, amiért elengedjük az istrángot és csapunk a lovak közé. Persze mindeközben hála Istennek fogalmunk sincs, hogy mi is az, csak jólesik felmenteni magunkat ezzel...

A tv szerkesztőinek sincs jobb dolga, mint az elmúlt időszak tragédiáit összegyűjteni, és az év utolsó napján folyamatosan ismételgetni. Majd tíz óra után következnek az egyáltalán nem vicces, erőltetett próbálkozások, hogy mindenáron jókedvre derítsenek.

Ó, de ki ne hagyjam a bazi nagy zabálást. Megint egy nap, amikor ha kell, ha nem, hatalmas mennyiségeket tömünk magunkba, túl sok alkoholt juttatunk a vérünkbe, és a tüdőnkbe is több nikotin jut. A következményeket már újév napján érezhetjük: gyomorfájással és erős macskajajjal köszönthetjük a reggelt. Szép kezdet.

A legbosszantóbb számomra az éjfél után elinduló sms- és email-áradat a csipogó mobilokkal. És mindenki azonnal meg is nézi, holott igazán tudja a tartalmát: hiszen mindig ugyanaz az üzenet érkezik sablon jókívánságokkal. Ha körülnézel ilyenkor, egy csapat saját telefonját bámuló embert látsz, ahelyett, hogy vidám beszélgetéseket folytatnánk egymással.

Az egésszel az lehet a fő probléma, hogyha túl nagy az elvárás, akkor garantált a csalódás. Szóval idén úgy döntöttem, megpróbálom a végsőkig redukálni őket. Ez ugyan mélyen az önámítás határát súrolja, de erre az évre ez lenne a szuper fegyverem: minél kevesebb követelmény, annál kisebb a pofára esés.

• nem veszek tudomást a durrantgatásokról,
• nem csókolózom éjfélkor ismeretlenekkel,
• nem leszek hajlandó még félszemmel sem ránézni a tv-re,
• sem a tűzijátékra,
• nem zabálom agyon magam,
• de pláne nem iszom annyit, hogy másnap fejfájással ébredjek,
• a mobilomat pedig el sem viszem,
• csak egyszerűen jól érzem magam azokkal, akikkel egyébként is szívesen vagyok együtt.

Hah! Ez mégiscsak valami pozitív-féle hozzáállás! Csak nehogy aztán pofára essek mégis...

Nyitókép: iStockphoto