Te gyarló, mulandó, csodálatos élet!

Van pár rekord a játékban, ami ha ügyesek vagyunk lehetne már múlt, de ott a foci, a természet, és hív a strand. Gyorsétteremben a gyorskaja, információk mindenhonnan, reklámok az arcunkba, aztán valami okostojás megmondja, hogy semmit sem csinálunk jól.

Titkok terhe, arcba vágott igazság vélelmek, hazug védekezés a nyilvánvalóan bántó szándékkal szemben...

Nem nyolc óra munka, semmi szórakozás, pihenés meg alig.

Végül mint a táltos aki túl messze szaladt, megállunk, izmaink remegnek, habot vet a fáradt test, lüktet a szív, zihál a tüdő, és nem vagyunk benne biztosak, hogy innen még van elég idő a a visszaútra. A rohanás közepette elhagyjuk, akik voltunk és leszünk azok, amit elvár a társadalom.

Szülők leszünk, de csak ritkán család, akiknek a gyereke tökéletes. Már nem simogatjuk meg egy másik kisgyerek fejét, azt viszont elvárjuk, hogy a miénket dicsérjék.

Istenem, hogy ez mennyire fájhat ott belül, ahol biztosan van még a gyermeki lélekből!

Ha sikereink vannak, az elefántcsonttornyunkban nem látjuk mások igazát. Ha sikertelenek vagyunk, az meg biztosan nem a mi hibánk...

Szomorú, kiégett emberek hada, akik politikán, árakon, termékek minőségén vitatkoznak, de ha a másik meggyőzhetetlen inkább hátat fordítunk és keresünk valakit, aki igazat ad nekünk.

Végül, amikor már senki sem maradt, aki megrázná a vállunk, hogy ostobák vagyunk, talán lesz egy percünk egyedül, ami nem egyenlő a magánnyal. Ráébredünk, hogy ezt másképp kellett volna, mert elpocsékoltuk azt az egyetlen dolgot, amit nem lehet újra kapni, nem lehet megjavítani és pótolni...

Az életet.

Nyitókép: iStockphoto