A második trimeszter és a kétségbeesés

Én, aki egy órával előbb felkelek reggel, mint kellene, csak, hogy legyen időm felébredni... Én, aki olyan rosszul tűröm a változásokat, hogy napokig gyászolom a menthetetlenül elromlott, kidobásra ítélt használati tárgyainkat. Én, aki szent időként tekintek a nap végi filmezésre, összebújva a férjemmel, akinek bizonyítottan nyolc-kilenc óra alvásra van szüksége. Szóval ez a valaki, aki én vagyok komolyan gondolta, hogy gyereket szeretne?!?!

Mit szépítsük, erősen aggódom a jövőt illetően. Nem mondhatnám, hogy nem örülök, hiszen nagyon vágytam már a terhességre, és sokat is küzdöttünk érte igazán. Amikor újra és újra meglátom azt a tökéletes kis emberi lényt az ultrahangos monitoron, olyan extázis fog el, hogy nehezen tudom magamba fojtani a meghatottság sóhaját. Minden rúgásra felkacagok, még akkor is, ha épp kifejezetten erősre sikeredett, mert mégis csak olyan abszurd és egyben fantasztikus érzés, hogy valaki odabent izeg-mozog.

Mindenki meghatottan veszi szemügyre a félidőhöz képest óriási hasamat. Tegnap délelőtt a piacon, szinte minden kofa adott egy ajándék répát, vagy friss paradicsomot, és áhítattal kívánt boldog, és kiegyensúlyozott babavárást. (Fene tudja mivel érdemeltük ki ezt a sok kedves szót és gesztust.) Na. Szóval vészesen közeleg az idő - hogy bibliaira vegyem a figurát – és én még mindig nem tudom a választ semmire!

Mondják, hogy ha valaki fiatalon vállal gyereket, az könnyebb, mert akkor még olyan sok mindenbe nem gondol bele az ember, hanem csak egyszerűen sodródik az árral. Az is tény, hogy a húszas éveim elején sokkal rugalmasabban teltek a napjaim, és jóval kevesebb alvással, valamint „énidővel" is beértem, mint most. A testem milliószor edzettebb volt, és a tűrőképességem is százszorosa volt a mostaninak. Ugyanakkor jobban belegondolva, sajnáltam volna, ha az elmúlt öt év kimarad az életemből, pontosabban, ha nem úgy telik, ahogyan telt.

Egy szó mint száz, még mindig rengetegszer kételkedem magamban. Biztos, hogy jó döntés volt? Nem késtem el ezzel a kérdéssel? Hiába, így van ez, ha új dologba fog az ember, nagyon kéne a megerősítés. Mégis, legbelül érzem, hogy semmilyen dicséret, vagy jó szó nem tudja igazán eloszlatni bennem a szorongást, amit a találós kérdés okoz: Honnan tudjam???

Hiszen ha jól végig gondolom az összes történet, amit hallottam múlt időben játszódik, tehát már megélt tapasztalat kerül terítékre - nem pedig éretlen és zsenge feltevések. Hiba lenne azt várni magamtól, hogy ennél is készebb legyek a feladatra, mert ez úgy látszik, hogy nem lehetséges. Bármilyen megrendítő, ez most tényleg a jelen időről szól, így aztán nagy mázli, hogy még négy hónapig erősíthetem a kapcsolatomat a „MOST"-tal.

Nem állítom, hogy folyamatosan képes vagyok ilyen tisztán és egyszerűen megélni a várandósságot, de amikor mégis sikerül, az igazán megnyugtató és felemelő érzés. Úgy kapcsol össze ezernyi más nővel, hogy minden felesleget (ítéleteket, okoskodást) kizár.

Majd csak nekem is sikerülni fog. Hát ezt a balansz-játékot gyakorolom mostanában. De nincs nagy gáz, az enyém a jelen -, a lányomé a jövő idő! Mindennek megvan a magáé...

Nyitókép: Dreamstime