Elég volt! Nem akarom tovább mások „tökéletes" életét nézegetni

Még fel sem keltél, félálomban vagy, de már rögtön a telefonodból szűrődő erős fény hasít a szemedbe? Sötét van, de a telefon képernyője világít. Éjjel-nappal. Nem számít, hány óra, hol vagy, épp utazol, munkába sietsz vagy bulizol, az értesítés mindig felvillan. Létezni sem bírsz nélküle, hisz félsz, hogy lemaradsz. De miről is?

Lemaradsz az ismerősöd ismerősének szerelmi bánatáról, a kollégád aktuális párjáról vagy épp a barátnőd tökéletes utazásáról a Maldív-szigeteken?

Talán nem látod az „álomnő" legújabb story-jait? Pontosan! És hidd el, sokkal jobb lenne az életed, ha ezek mind nem mérgeznék a mindennapjaidat.

Kell egy kis áramszünet!

Persze, tudom én, hogy nem olyan könnyű egyik napról a másikra csak úgy leszámolni a közösségi felületekkel. Belegondolni is nehéz, hogy ami eddig természetes volt, és nem telt el úgy 1-2 óra, hogy ne nyitottad volna meg valamelyik közösségi média felület appját, az egyszer csak teljesen megszűnik. Pedig nem véletlenül találták ki a social detoxot. Igen, ez a neve, hiszen „detoxikálóra" van szükségünk, ahhoz, hogy rájöjjünk, nem kell állandóan a virtuális lét tengerében elveszni.

Van élet az Instagramon kívül is! Mégis mi történik, ha ismerőseid nem látják a következő 24 órában, hogy épp melyik barátnőddel, hol buliztál vagy mit ettél vacsorára? Tapasztalatból mondom, semmi!

Elég, hiszen nem akartam már tovább mások „tökéletes" életében háttér szerepet kapni és beállni a lájkolók sorába. Hogy miért is nem? Mert a valóságban nem annyira tökéletes az az élet, ahogyan a képek mutatják. Hisz, ha logikusan gondolkozunk, miért is posztolnánk félig lesírt sminkes képet traumatizált életünkről? Senki nem kíváncsi a panaszkodásainkra, az elakadásainkra vagy a szorongásainkra. Nem is tartozik ez senkire, ahogyan a legnagyobb boldogságunk sem. Azt mégis valamiért posztoljuk. Hisz fel kell venni a ritmust, követni kell a világot és ha más posztol, mi miért ne tennénk ugyanezt? Így van rendjén.

Teltek, múltak az évek és egyre nagyobb függője lettem a social mediának. Talán nem is azért, hogy másoknak megmutassam, éppen mi történik az életembe, csak valahogy megszokássá vált, hogy mindenki napját végig nézzem és megosszak egy számomra kedves történést az életemből. Ezt nem is tartom annyira negatív szokásnak, hisz egy-egy jól elkapott pillanat garantáltan feldobja az ember napját és megszínesíti a hétköznapokat.

Az első napokban éreztem valami furcsát. Valami nem olyan volt, mint máskor. Hiába oldottam fel a telefonom, nem árasztottak el az információk. Nem jöttek a megszokott értesítések, és kedves ismerőseim profilképei sem bukkantak fel a reggeli kávé közben. Hiányérzet fogott el, nem egyszer és az a bizonyos FOMO. Vajon mi történik, miről maradtam le? Biztos írtak már. Kattogott az agyam. Aztán helyre tettem magam. „Aki szeretne elérni, az úgyis tudja hol keressen" – nyugtattam magam.

Van élet!

Egy kis idő kellett hozzá, hogy megszokottá váljon a nyugalom és újra megtanultam részt venni az engem körülvevő világban is. Észrevettem egy levélre szálló pillangót a vasútállomáson, de még a felhők mozgását is megfigyeltem a vonaton ülve. Ezek ám az élet apró örömei. Innentől kezdve emelt fővel és mosolyogva értem be munkahelyemre, hisz a természetet csodáltam útközben, nem szorult össze a gyomrom a volt osztálytársam agyon szerkesztett képeitől. Nem kaptam hányingert a sok szerelmes sztoritól sem. És nem éreztem magam kevesebbnek sem másoktól.

Kicsit kilépni a virtuális létből nem azt jelenti, hogy örökké tilos visszalépni. Már az is jó, ha csak bizonyos időközönként „csekkolunk ki" és engedjük szabadjára gondolatainkat a való világban is. Ilyenkor megpihen az agyunk a hatalmas információhalmaztól, ami nap, mint nap éri. Ne feledkezzünk meg, arról a bizonyos énidőről sem. Hiszen a jóllétünkhöz garantáltan nem kell mobiltelefon.

Nyitókép: Shutterstock