Az éhség lenne a legrosszabb a diétában? Hát nekem biztosan nem!

Aztán egyszer csak ott álltam én is a tükör előtt plusz 20 kilóval, úgyhogy neki kellett állnom bizonyítani, hogy én aztán pikpakk leadom a felesleget, és soha többet nem szedem vissza. Nem így történt.

Én tulajdonképpen imádom az egészségtelen dolgokat: ha tehetném, hónapokig ellennék májkrémes és vajas kiflin, mézes-gyümölcsös zabkásán, esténként zöld tea helyett roséfröccsöt kortyolgatnék és így tovább.

Tulajdonképpen mehetne könnyen is, ugyanis én simán elvagyok félnapokat kaja nélkül, éhes szinte soha nem vagyok, inkább csak ehetnékem van. Az azonban minden percben. Persze, nem azokra vágyom, amelyeket a diétám megengedne, így igazi kínszenvedés már a bevásárlólista írása is, a szupermarketben pedig egyenesen úgy érzem magamat, mintha kínoznának.

Az a nagy baj, hogy én egyszerűen mindent megunok, ami egészséges: a vadlazac láttán 2 hét után felfordul a gyomrom, a bébispenótot csukott szemmel eszem lassan, a sült húsokra ránézni sem bírok, a párolt zöldségből elegem van, a levesek egy ponton túl émelyítenek. Pedig tudom, jó és laktató ételek ezek, egy tojásos reggeli után (miközben túrós rétesről álmodozom) hosszú órákig nem vagyok éhes, energikus vagyok, jól bírom az edzéseket is... De!

Szóval, bárki, bármit mond, a diétában nem az éhség a legrosszabb, hanem az unalom. Rettenetesen irigylem azokat, akik éveken keresztül képesek finomságok nélkül élni, így soha, de soha eszembe nem jut megirigyelni a karcsúságukat.