Könnyeim lepték el alattam a földet, amikor bőröndöd magad után húzva menekültél

A mindened voltam és te is a mindenem, de nem sokáig. Amikor először elhagytál, egészen pici voltam még. Túl fiatal ahhoz, hogy felfogjam mi történt, de túl idős ahhoz, hogy azt higgyem, hogy minden rendben van. 

Emlékszem az első csalódásaim egyikére. Anya csak zokogott és zokogott. Éreztem, hogy valami nagyobb baj van most, mint szokott. Ez most más volt, mint eddig. Belém hasított az első fájdalom. Jól meggyötört. Csak úgy facsarta a gyomrom. 

 A pokrócot a fejemre dobtam. Próbáltam elbújni a problémák elől, de szembesülnöm kellett az igazsággal. Új életet kezdtél, nélkülünk. Nélkülem. 

Eltűntél. Nem értettem, hogy mi volt a baj. Anya szeretett téged. Szép lassan, kezdtük lehetségessé tenni a lehetetlent. Feldolgozni, hogy nem leszel már többet. A szívem szakadt meg, hogy nem játszol velem többet. Az éles fájdalom örökre az emlékezetembe égett. 

Majd előkerültél. Újra és újra. 

– Gondolkoztam – mondtad másfél év után.

Önzőség a javából. Hiszen a másik életedről elfelejtettél tájékoztatni minket. Itt még titkon örültem, hogy újra az életünk részévé váltál. Így voltunk mi egy család.

Aztán jött a sok veszekedés. 

Sosem feledem azt a magányt, amit kisgyermekként éreztem. Nem volt ott más, csak én, a kis plüssmackóm és a gondok. Tudtam, hogy nincs rendjén, hogy anya mindig sír. Annyira szerettem volna segíteni. Annyira szerettem volna mosolyt csalni az arcotokra. Versek írásába feledkeztem hát. Aztán újabb csalódás. Újra elhagytál. Ekkor minden problémát már a vállamon cipeltem. Míg más korombeli kislány játszott, én csak búslakodtam. Hol egyedül, hol anyával. 

Sokat gondolkodtam. Mintha egy film szereplői lettünk volna. Gyorsan fel kellett nőnöm, hiszen anyának kellett egy támasz. A szívét tépted ki a helyéről. Szerinted milyen volt nekem ezt végignézni? Látni a gyönyörű, életvidám anyukámat darabokra hullani?  Senkim se volt, akinek beszélhettem volna erről. Lelkem szilánkosra tört. Aztán ez csak fokozódott.

 A remény és a búskomor pillanatok váltogatták egymást. Teltek az évek és egyre inkább eltávolodtunk. Te a másik életed élted, de önző módon minket is hitegettél. Így könnyebb volt, mondd csak ki. Nem tudtál dönteni, ezért nem is döntöttél. Mi pedig csak leéltünk, nem pedig éltünk. Érted, miattad, tőled.

Abból a mosolygós kislányból idővel egy sérült, érzékeny lélek vált. Időm és energiám sem lett volna “rosszalkodni” az iskolában, hiszen ez minden percemet lefoglalta.

Aztán anya is megvilágosodott. Pedig végig kitartott melletted. A szeretet mindennél erősebb volt. Tudod, ő igazán hitt benned. Támogatott. Ott volt a legrosszabb pillanataidban is. 

Nem tudtam, mit tudnék csinálni, hogy mosolyt csalhassak az arcára. Annyira szerettem volna felvidítani. Boldognak látni. De sosem tudtalak igazán helyettesíteni. Szenvedtem a tudattól, hogy nem tudok segíteni. Nem voltál ott, hogy megvigasztalj. Csak sírt és sírt. Szinte éreztem a fájdalmàt. A csontomig hatolt. 

És tudod sosem az bántott igazán, hogy mással boldogabb vagy. Mondd, miért kellett ezt idáig húzni? Miért bántottál ennyi éven keresztül? Miért nem engedtél ki a hálódból már előbb? Mondd, miért keserítetted meg a felnőtté válásom?

Vágytam volna az őszinteségedre. A becsületedre. A szeretetedre. A törődésedre. Felnéztem volna a tapasztalataidra, az erényeidre. Megbocsátottam volna, ha nem csapsz be éveken keresztül. Mondd csak, miért tetted boldogtalanná a gyermekkorom? Miért nem szerettél úgy, ahogy megérdemeltem volna?

Nyitókép: Shutterstock