"Ha elhagysz, belehalok" - Tényleg nekem kell feláldoznom magam a boldogságodért?

Fel kell áldoznom magamat, a boldogságomat, az egész életemet azért, hogy az övét "védjem"? Tényleg nekem kell benneragadnom egy boldogtalan, rosszul működő párkapcsolatban azért, hogy ő ne vessen véget az életének? Valóban engem terhel a felelősség? Szabad egyáltalán ekkora terhet helyezni bárkire is?

Persze úgysem teszi meg, sosem teszik meg.Ez csak egy a sok, mocskos játéka közül. Nem más, mint üres fenyegetőzés. Azt gondolja, hogy ezzel hathat az érzelmeimre, s örökké magához láncolhat. Ha így is lenne, a testem valóban az övé lenne, de vajon a szerelmem is? Mi van akkor, ha most belemegyek, de többet nem szabadulok ki? Örökre csapdába estem.

Ha viszont elhagyom és megteszi, akkor mi lesz? Az én hibám lesz? Akkor az egész életemet azzal a tudattal kell leélnem, hogy valaki miattam ölte meg magát. Felelősséggel tartozom a döntése miatt?

El merem hagyni, ki merem egyáltalán deríteni, hogy megtenné-e? Megtehetem ezt vele?

Amúgy is. Tényleg olyan rossz lenne nekem ebben a kapcsolatban? Hiszen időnként olyan szép minden. Persze amikor rossz, az nagyon rossz, mindennél rosszabb. De minden párkapcsolatban vannak hullámvölgyek. Tegyük hozzá, hogy amikor jó, akkor viszont nagyon jó.

Persze, amikor rossz, tényleg a poklot élem át. Múltkor bezárt a lakásba és elrejtette a kulcsot. Bár azt mondta, hogy csak azért tette, mert mindig menekülök a konfliktusok elől, és nem akarta, hogy megint miattam ne beszéljük meg a problémáinkat. Azt mondta, gyáva vagyok. Tulajdonképp igaza volt, megérdemeltem. Ahogy a felkaromon keletkezett kék-zöld foltokat is.

Tényleg az én hibám volt? Létezik olyan helyzet, amikor az ember egyetlen eszköze az agresszió valakivel szemben? "Csak azért tettem, mert annyira szeretlek" - még mindig próbálom értelmezni ezt a mondatát. Egy részem őt sajnálja, amiért én hoztam ki belőle ezt a viselkedést, egy másik részem azonban kételkedik a szavai igazságában.

Mindig ugyanazokat a köröket futjuk. Megsértődik valamin, összeveszünk egymással. Én győzködöm és nyugtatom, majd amikor úgy érzem, hogy besokalltam és nem bírom tovább, el akarok menni. Szakítani akarok. Soha többet nem akarok visszanézni. Egyre emelkedik mindkettőnk hangereje, amíg már üvöltünk egymással. Ekkor lendül a keze. Én sírok. Ő könyörög, hogy ne hagyjam el, mert abba belehal. Bocsánatot kérek. Ő nem, csak hajtogatja, hogy ő sosem bántana egy nőt, én viselkedtem idiótán.

Mi van akkor, ha tényleg belehalna a szakításba? Azért, mert annyira szeret, hogy esetleg beleszakad a szíve. Mindig ezt mondja: belehal, ha elhagyom. Mert ennyire szeret. Minden porcikájával. Nem tehetem ezt vele, nem lehetek ennyire kegyetlen. Az ő boldogsága egyedül az én felelősségem, csak rajtam múlik minden.

Nyitókép: Shutterstock