Bocsáss meg, ha néha rosszul szeretlek!

Ígérem, hogy szeretni foglak azon az éjszakán is, amikor egyikünk sem lesz önmaga. Mint ahogyan most is szeretlek, mikor a gondok tornya fölé nőtt az érzelmeinknek, és a feszültség mögött képtelenek vagyunk meglátni egymást. És ígérem, hogy ha másnap én majd nyugodt szívvel ébredek, de benned még tombolnak a gondok, akkor is türelmes leszek, és nem engedem el a kezed a bajban.

Néha félek attól, hogy ijesztő lesz neked ez az áramlásszerű szerelem, és hiába tudom, hogy az egyenességet kedveled, van, hogy a szám megfékezi a szívem gondolatait. Igen, félelemből. Így azt is ígérem, hogy igyekszem nem megfojtani ezzel az érzelem cunamival.

Hónapok múlva majd veled akarok nevetni azon, hogy néha mennyire félre tudtuk érteni egymást és milyen feleslegesen emésztettük magunkat butaságokon - miközben boldogok is lehettünk volna. Annyira szép, tiszta és reszketően törékeny érzéseket ébresztettél bennem, amikért nem győzök elég hálás lenni.

Süketek az ajkaim, és hangtalan a fülem. Ha rád nézek, szenvedély illatát kóstolják szemeim, és orromban van tekinteted sötétlő fénye. Nyelvem fogaid minden élére emlékszik, agyamban pedig ömleng a csókjaid íze. Kezeid szorítása szívemet fogja közre, ha eszembe jutsz. Ólmot csókolsz a füleimbe, mi egyenesen a lelkembe csöpög.

Míg a közös álmunkat álmodod, tested fák gyökereiként tekeredik körém. Ez az örökkévaló összetartozás, a soha el nem engedés csak még szebbé teszi azt, amit irántad érzek. Lenyűgöz, ahogy bánsz velem, és még inkább ez az érzés, amit mindketten megkaptunk. Elkezdem a mondatom, és te fejezed be, hozzád akarok érni, és te fogod át a vállam.

A sóhajod mögött megkönnyebbülés bújik meg, mikor magadhoz szorítasz. Hogy végre. Végre újra együtt. Mintha téged sem motiválna semmi más, csak hogy ne kelljen egymás nélkül léteznünk. Nevetségesnek hathat, de tényleg mindent feltettem rád. És talán még nevetségesebb, de egyáltalán nem bántam meg, még akkor sem, ha a rózsaszín ködöt néha sötét felhők váltják fel.

Köszönöm, hogy a biológiai létem valódi élettel töltötted meg, és bár a szívemet karmolássza most is hiányod, nem cserélném el ezt a szenvedélyes szenvedést semmire. Köszönöm, hogy a mindenem lettél, hogy bár már most minden porcikám tőled függ, sosem voltam még ilyen mélyen, őszintén, igazán boldog. Köszönettel tartozom minden percért. De hát az ember olyan telhetetlen.

Kapok belőled, és egyre csak többet akarok. Most, hogy nem vagy velem, képtelen vagyok beérni azzal a sok apró csodával, amit együtt éltünk meg, mert egyre csak több és több kéne belőled - és már most azt érzem, hogy megfullaszt a hiányod. Igyekszem legalább téged nem megfojtani ezzel az örvénylésszerű szerelemmel. Bocsáss meg, ha néha rosszul csinálom.

Nyitókép: Shutterstock