Ölre menő harcot vívtunk egymással: kishúgommal sokat balhéztunk gyerekkorunkban

Én és a kishúgom állandóan apu és anyu figyelmének kereszttüzében álltunk. Gyerekkorom óta mindig én voltam az, aki a kishúgát védelmezte és gondját viselte, hiszen a szüleim megbíztak bennem. Három és fél év van köztünk a tesvéremmel így sosem volt kérdés, hogy mindig én voltam az, aki a szárnyai alá vette őt. De ne szaladjunk ennyire előre...

Egy alkalommal történt egy olyan eset, amit a mai napig felemlegetünk. Sokszor rosszalkodtunk együtt, mindig kitaláltunk valamit, amivel felkeletettük a felnőttek figyelmét. Azonban ezekre ha így visszagondolok, nem mindig ébresztenek bennem kellemes érzéseket. Történt ugyanis, hogy egy alkalommal, mikor nem mentem iskolába, az óvónéni felhívta anyukámat, hogy húgomnak és még egy másik kislánynak nyoma veszett az oviban. Miközben mindenki a keresésükre indult, ők az ovi nagytermében egy hatalmas függöny mögött kuncogtak, hogy sikerült túljárniuk a felnőttek eszén. Mindez csupán röpke egy-két óra volt, az ijedtség azonban annál nagyobb.

Sok közös csínytevésünk is volt, szüleink legnagyobb örömére. Emlékszem egy alkalommal annyira összevesztünk, hogy már nem csak simán megtéptük egymás haját, hanem konkrétan dühből bántottuk a másikat és folyton árulkodtunk egymásra. Ez az egész semmi másról nem szólt, mint kivívni a szüleink figyelmét, de azért a veszélyes csínytevéseinkre nem vagyok büszke.

Ezek közé tartozott az is, amikor egy nyári napon odakint voltunk, és teniszezni kezdtünk. Először szépen játszottunk, és élveztük is a játékot, de később aztán megint összekaptunk valamin és persze szokás szerint egyikünk sem engedett. Így aztán a teniszütőkkel kezdtük egymást ütlegelni. Az egyik ilyen szerencsétlen ütésem olyannyira balul sült el, hogy majdnem kivertem a húgom fogait. Akkor meg is ijedtem és rögtön el is menekültem otthonról. Ha rossz fát tettünk a tűzre, rohantunk a nagyszüleinkhez, akik szerencsére az utcában laktak. Ők mindig megvédtek bennünket. Még akkor is, ha nem feltétlenül kellett volna, de az én nagypapám és nagymamám mindig megenyhítették a szülőket és miután eljöttek értünk, már kevésbé voltak dühösek. Micsoda taktika volt ez a részünkről, még ha nem is volt eltervezett, azt azért tudtuk, hogy a mama mindig mellettünk áll.

De ezen kívül történt egy komolyabb baleset is, amikor engem a mentők vittek kórházba, mert húgommal úgy összevesztünk, hogy ő véletlenül meglökött, aminek következtében én a radiátorhoz estem. Az államat úgy bevertem, hogy az azonnal szétnyílt és össze kellett varrni. Szóval, aki azt gondolná, hogy a lányok angyalok, akkor az nagyot téved, hiszen mi kiskorunkban rendesen kiadtuk magunkból a feszültséget.

Szerencsére felnőttként minden a legnagyobb rendben, de azért örülök neki, hogy egyik csínytevésünk sem végződött ennél rosszabbul. Ezeket pedig a szüleink sem tudták volna megakadályozni, hiszen nem lehettek velünk lépten-nyomon.

Nyitókép: Shutterstock