A testvéri szövetség, amit gyerekként kötöttünk, sosem múlik el!

A következő pillanatban egy cikázó és többször is megvillanó villám szinte nappali fénnyel árasztotta el a fekete szobát. Ekkor összeállt a kép: kint hatalmas vihar tombol, én pedig felriadtam egy falakat rengető, óriási mennydörgésre. Önkéntelenül is elmosolyodtam. Az efféle tomboló viharok az egyik legkedvesebb gyerekkori emlékemet idézik vissza.

Az öcsémmel való első találkozásról nincs túl sok konkrét emlékem. Alig múltam 4 éves a nagy találkozás idején, így nem is csoda, hogy nem emlékszem a hazaérkezésére. A bennem élő emlékek leginkább a fényképek és családi elbeszélések alapján körvonalazódnak. Egy dologra azonban tisztán emlékszem: mikor a kezembe adták azt a kis pufi, végtelenül finom illatú, békésen szuszogó picurt, tudtam, nekem óvnom és védenem kell őt. Szerencsére igazi, játékkal teli, gondtalan gyerekkorunk volt. Nem volt olyan, akitől vagy amitől komolyan védenem kellett volna az állandóan mosolygó, csillogó szemű, a "lakótelep kedvence" szőke kisfiút.

Egyetlenegy kivétellel: a vihar hatalmas ellenség volt. Számtalan emlékkép él bennem, ahogy riadtan kuporog az ölemben. Kis testét minden egyes mennydörgés hallatán erősen megfeszíti, az arca pedig egészen vörös lesz, olyan erővel szorítja össze a szemeit egy-egy cikázó villám láttán. A legfélelemetesebb égiháborúk kétségkívül azok voltak, amik az éjjel csendes és nyugodt leple alatt érkeztek.

Most is látom, ahogy markolászta a lepedő szélét, a mesefigurákkal díszített paplant pedig egészen a fejére húzta - épp csak a riadtan pislogó szempár volt kivehető alatta. Hallom a cérnavékony kisfiú hangot, ahogy önmagát nyugtatva mantrálja, hogy "Mindjárt vége, mindjárt kibékülnek." Merthogy az efféle hangossággal és villogó fényekkel járó hatalmas "égi vitát" két felhő összeveszése okozza. Legalábbis a nyugtató nővéri mese szerint. A hangos vita után a két felhő kezet ráz, végül olyannyira megbocsátanak egymásnak, hogy még a napsugarakat is útjukra engedik.

Egészen addig az éjszakáig ebből semmi sem tűnt fel. Akkor is egy falakat rengető, óriási mennydörgés riasztott fel az éjjel közepén. Az a fajta égzengés volt ez, amit egészen a testeden belül érzel, szinte megrenget belülről. A hirtelen riadalom után kezdtem összeszedni magam, hogy megkezdhessem a szokásos nyugtatgatást. Ekkor azonban egy eddig még sosem látott dolog történt. A számomra még mindig szőke kisfiú, kiskamasz testbe bújva, megjelent az ajtóban, és teljesen nyugodt hangon szólt hozzám.

- Ne ijedj meg, csak vihar van kint.- Gyors léptekkel végigszaladt a szobán, áramtalanított minden kütyüt, és újra hozzám fordult.

- Aludj vissza, nincs semmi baj. Hozzak egy pohár vizet?- Fejemmel intettem, hogy nem kell, ő pedig épp olyan gyorsan, ahogy jött, eltűnt a szobából.

Az emlékeken merengve a szakadó eső jellegzetes hangja lassanként monoton háttérzajjá enyhült, és a villámok fényei is egyre kevésbé találták az utat a szememhez. Mosolyogva szenderedtem félálomba azzal a megnyugtató tudattal, hogy bármilyen vihar is tomboljon az életünkben, mi mindig itt leszünk egymásnak az öcsémmel.

Még több olvasnivalóra vágysz?

Megértjük, és segítünk is neked. Ha idáig eljutottál, biztos Greta May írói oldala is tetszene, ahol rengeteg hasonló téma vár rád.Fotó: Pályi Zsófia

Nyitókép: Shutterstock