Az esetek többségében olyan pasikba szeretek bele, akikbe nem kellene

Utólag mindig nagyon tudok haragudni magamra, hogy nézhettem be ezt a dolgot ennyire. Nagyjából egy éve találkoztam veled először, akkor még csak megjegyeztem magamban, hogy egész helyes srác vagy. Sajnos hajlamos vagyok arra, hogy ha meglátok valakit, aki tetszik, akkor rögtön felruházom egy csomó jó tulajdonsággal, amit ismeretlenül belelátok és az sem ritka, hogy rögtön arról fantáziálok, hogy milyen jó lenne, ha ez meg az történne. Itt jegyezném meg zárójelben, hogy nem értem, hogyan működik a vonzás törvénye. Valamit nagyon rosszul csinálok, ugyanis amit általában elképzelek, az sosem valósul meg, amire meg nem számítok, az igen.

Amikor másodjára találkoztam veled egy rendezvényen, akkor már határozottan elkezdtek repkedni a pillangók a gyomromban. Úgy éreztem, hogy amikor egymás szemébe nézünk, akkor megszűnik a világ, csak te vagy és én és szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy te nem így érzel.

A jelenet lassan kezdett ahhoz hasonlítani, mint amikor Samantha minden vegán kaját megeszik egy étteremben, csak hogy ő vigye haza Smith-t a Szex és New Yorkban. Egy idő után feladtam, ott hagytalak a szőke lánnyal, úgy gondoltam, ha mi egymásnak vagyunk teremtve, akkor úgyis össze fogunk jönni valamikor.

Ez szép gondolat volt, de nem így történt. Pár hét múlva újra az utamba sodort az élet, amit természetesen jelnek vettem, hogy nekünk dolgunk van egymással. Minél többször találkoztunk, annál jobban nyitottál felém, szinte biztos voltam benne, hogy „úgy" nézel rám és a barátnőim is megerősítették, hogy tuti oda vagy értem. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, hogy nem kezdeményeztél, nem kérted el a számom, nem jelöltél be Facebookon ismerősnek, nem hívtál el randira, nem történt semmi.

Persze ilyenkor jön a „biztos megijedt" vagy a „fél kezdeményezni" duma, úgyhogy úgy döntöttem, hogy kezembe veszem a dolgokat, és rád írok.

Végül teljes érdektelenségbe fulladt a levelezés, én pedig kénytelen voltam szembenézni a valósággal, hogy bár én szentül meg voltam arról győződve, hogy kölcsönösen bejövünk egymásnak, ezek szerint tévedtem.

Pár hónapig nem is hallottam felőled, egészen egy nyári délutánig, amikor teljesen váratlanul rám írtál. Gyanúsan kedves és érdeklődő voltál, egy pillanatra felcsillant bennem a remény, de hamar kibújt a szög a zsákból.

Nem bírtam ki, csak rákérdeztem, hogy ha már itt lelkizünk, mondd már el, hogy velem miért nem akartál ismerkedni. Csak hebegtél-habogtál, és szép körmondatokkal leírtad, hogy te igazából csak barátkozni akartál.

Barátkozni...de hát csillogott a szemed, amikor rám néztél. Hogy nézhettem be ezt ennyire? Annyi lélekjelenlétem azért volt, hogy megkértelek, hogy a szerelmi életedet ne velem oszd meg, s bár fájt, hogy így lett vége ennek a szép történetnek, legalább kiderült az igazság és tovább már nem fantáziálok rólad.

Nyitókép: Shutterstock