Síkideg az egész család: nálunk a karácsonyi készülődés minden, csak nem meghitt

A karácsony egy olyan csodálatos ünnep, amely a szeretetről, a békéről és az egymásra figyelésről szól – máshol, mert nálunk inkább a válogatott káromkodásokról és az eszeveszett tempóban történő takarításról. Ez egy olyan hagyomány, amit szívesen hagynék magam mögött és minden évben remélem, hogy idén majd másként lesz. Persze szép dolog, hogy a családunkat és az ünnepet megtiszteljük egy szépen kitakarított lakással, de azért időről időre eltűnődöm azon, nem lehetne ezt esetleg idegeskedés nélkül is véghez vinni? Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy bizony nem. Minden bizonnyal a padló kevésbé fényesen ragyogna, ha a felmosást nem kísérné anyánk szúrós tekintete.

Azért ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a reggeli ébresztő is megér egy misét: klopfolás és egy kis passzív-agresszív csörömpölés. Ezek után természetesen minden alkalommal úgy döntök, hogy hajnali fél 6 ellenére inkább kikelek az ágyból kissé morcosan. A nappaliban anyám tettetetten ártatlan és meglepődött arca fogad: miért keltem fel ilyen korán? Általában válasz nélkül fordulok a kávéfőző felé, mert ugyan mit is lehetne erre mondani? Én is tudom, hogy valószínűleg összedőlne a világ, ha a készülődést emberibb időben kezdenénk, úgyhogy egy egyáltalán nem kényelmesen elkortyolgatott, sokkal inkább egy sebtiben felhörpintett eszpresszó után én már készen is állok a harcra. De fogjak bármibe is, annál biztos, hogy akad egy sokkal fontosabb feladat, mert tökre nem mindegy, hogy az előszobát vagy a fürdőszobát takarítom ki először.

A kapkodás és az ide-oda rohangálás vége az, hogy órákon keresztül minden látható eredmény nélkül pörgünk a lakásban: felporszívózunk a karácsonyfa felállítása előtt és után is, meg aztán, hogy a végleges helyére került. Attól viszont Isten óvjon, hogy beleszóljunk a karmester – anyánk – munkájába, el kell fogadni, hogy az olyan logikus döntéseknek, mint a porszívózás későbbre halasztása, nálunk egyszerűen nincs helye. Szótlan robotokként végezzük a ránk kiszabott feladatokat, a szabály tulajdonképpen csak annyi, hogy nem szabad megállni, mert még a végén átjárna bennünket a karácsony szelleme, esetleg egy kis meghatódottság lenne úrrá rajtunk, ami lassítaná a folyamatot. A kitartó kapkodásnak azért a nap végére mindig lesz eredménye: a lakás tiszta, a kaja kész, az idegrendszer tropa.

Magunk lecsutakolása után – persze nekem általában csak hideg víz marad, de sebaj – már csak egy dolog van hátra: a vendégek várása. Azt hihetnénk, hogy ilyen ideges készülődéssel és ekkora felhajtással csak valami előkelőséget lehet várni, de nem. Hozzánk csupán a bátyámék érkeznek, akik egyébként minden második hétvégén tiszteletüket teszik nálunk, bár akkor kicsit kisebb feneket kerítünk a helyzetnek (semennyit). Addig azonban, amíg a vendégek be nem toppannak, nincs étkezés, úgyhogy zombikként, éhesen és kimerülten ücsörgünk egykedvűen bambulva kifelé a fejünkből, mire egy-két óra késés után megérkeznek. Mivel egyszerre nem férünk az asztalhoz, percek telnek el azzal, hogy mindenki előzékenyen ajánlgatja a másiknak a helyét, holott senki nem szeretne semmi mást, csak enni végre. Ezután már viszont akár kezdődhetne is a felhőtlen szórakozás, de egy ilyen stresszes nap után erre senkinek nem marad energiája.

Nyitókép: Shutterstock