Nem fizikát, hanem életszeretetet tanultam Stephen Hawkingtól

Stephen Hawking idén ünnepelte volna nyolcvanadik születésnapját, azonban négy évvel ezelőtt, 2018. március 14-én már nem nyitotta ki többé a szemeit. Ötven éven keresztül élt együtt degeneratív idegrendszeri elváltozással, azzal a kórral, ami rövid idő alatt kerekesszékbe juttatta. Alig hagyta el az egyetemet, már kitárul volna előtte a világ, amikor húszas évei elején amiotrófiás laterálszklerózist, egy gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Az orvosok nem sok jóval kecsegtették Hawkingot: közölték vele, hogy a mozgatóidegei lassan elsorvadnak és nagyjából tíz éve lehet hátra.

A hír letaglózta a fiatal Stephent, aki azonban rácáfolt minden tudományos és orvosi diagnózisra, hiszen évtizedekkel élte túl a hozzá hasonló betegségben szenvedőket. A külvilág felé azt mutatta, hogy megbarátkozott a sorsával, bár nem tudni, belül mennyire viselte meg az, hogy az idő előrehaladtával egyre kevésbé tudta magát ellátni. Az állapota folyamatosan romlott. Élete jelentős részét tolószékben töltötte, harmincéves korától kezdve képtelen volt önállóan enni és állandó ápolói felügyeletre szorult. 1985-ben tüdőgyulladást kapott, a szervezete összeomlott és gégemetszést hajtottak végre rajta, ennek következtében pedig megnémult. Ezután kapta meg azt a számítógépes rendszert, amivel élete végéig kommunikálni tudott.

Hawking azonban még akkor is dolgozott és alkotott, írt és tanított, amikor más talán már véget vetett volna az életének. Nemcsak tudása, hanem lelkiereje és kitartása is hatalmas volt és amellett, hogy megszerettette a gyerekekkel a tudományt, megtanította élni is a világot. Úgy hitte, hogy a betegség végül is jót tett neki, hiszen ezután jött rá arra, hogy keményen kell dolgoznia, és ki kell használnia minden napot, minden percet, mivel nem tudni, mikor veszítünk el mindent.

Ez a hozzáállás az, amit még azok is megtanultak Stephen Hawkingtól, akik a negyedét sem értik a tudományos eredményeinek. Óriási élni vágyás munkál a fogyatékkal élő emberekben, azokban, akik a betegségük miatt már nem tehetnek meg akármit. Nem ülhetnek fel egy hullámvasútra, nem kirándulhatnak a hegyekben, nem úszhatnak a tengerben, vagy egyedül a lakást sem képesek elhagyni. Számukra minden felértékelődik, és míg az "egészségesek" az egyre extrémebb, nagyobb, drágább és színesebb dolgokat hajkurásszák, ők azok, akik tényleg minden apróságban képesek meglátni a szépet, a jót.

Tudják, hogy a jelen pillanatánál, a mostnál nincs fontosabb és értékesebb. Idővel minden ember megtanulja ezt a leckét, de többnyire ilyenkor már késő. Egész életünkben futunk valami felé, hajtjuk a munkát, a következő és újabb, nagyobb célt próbáljuk elérni. Hiszünk abban, hogy majd jó lesz, majd boldogok leszünk, csak egy kicsit még nyomjuk, hajtsuk, pörgessük. Közben elszaladnak mellettünk a napok, a hetek, a hónapok és az évek. Izzik a mókuskerék, úgy futunk benne és észre sem vesszük, hogy megváltozott a környezetünk.

Stephen Hawking megmutatta, hogyan kell élni. Úgy, mintha mindegyik nap az utolsó lenne. Az élet iskolájának egyik legkeményebb tananyaga ez! Megtanulni a jelenben élni, elengedni a múltat és nem kergetni a jövőt. Értékelni, ami jutott és hálásnak lenni minden lélegzetvételért, apró örömért, barátságért és pénzre nem váltható értékünkért.

Nyitókép: Shutterstock