Ciprusi magányomban találtam rá a nyugalomra!

Nem volt sok időnk egymásra, mégis úgy érzem, ő tárt karokkal fogadott. Én pedig a búcsúzáskor megígértem neki, hamarosan újra látjuk egymást.

Nem is kívánhatnék ideálisabb körülményeket az írásra, mint egy kedves kávézó teraszát a nyár eleji Földközi-tenger partján, az óváros központjában, ahol megfigyelője és apró részlete is lehetek a szemem előtt zajló életnek. "Úgy érzem, hogy mi ketten - Ciprus és én - szimpatikusak vagyunk egymásnak" - így szólnak az első mondataim, amiket nem sokkal az érkezésem után vetettem papírra.

Órákig pihennek a fák árnyéka alatt, és engem is, a rohanó Magyarországról érkezettet is lelassított ez a fajta temperamentum. A romos házak sem az igyekezetről árulkodtak. Úgy tűnt, Cipruson egyedül a legyek rohannak, akik egymással versenyezve próbáltak meg belerepülni a számba két falat nyári saláta között.

A padot, amin ülök, olyan ügyesen helyezték el két termetesre nőtt pálmafa között, hogy a fák árnyéka véletlenül se érjen egyetlen lécet se, akárhol is járjon a Nap. A hátam már erősen ég, de én akkor sem mozdulok. Innen jól rálátni a szelfiző turistákra a mólón, és az erődre is, ahová ugyan két és fél euró a belépő, tőlem azonban a jegyszedő nem fogadta el a pénzt.

A repülők is itt repülnek el, a strand fölött, öt percenként legalább egy. Nincs messze a repülőtér, úgyhogy alacsonyan szállnak, integetek nekik, úgy képzelem, az utasok is integetnek nekem. A hátam mögül megszólal a Djámi Kebír imára hívó hangja - a jegyzetelésből egy mediterrán, barna, fiatal fiú zökkentett ki.

Leült mellém, beszélgetni kezdtünk. Jól beszélt angolul, és barátságos volt, ahogyan majdnem mindenki, akivel találkoztam. A fiú munka után mindig eljön ide, pontosan erre a padra, és nézi a tengert, figyeli a várost, hogy megnyugodjon az egész napos őrült forgatag után. A város egyik legforgalmasabb haléttermében dolgozik, a Mackenzie Beachen. Az egykoron börtönként és vesztőhelyként is használt lárnakai erődöt tényleg érdemes útba ejteni. Nem nagy, de remek kilátást nyújt a tengerre, Finikoúdesre, és a mögötte magasodó mecset minaretjére is.

Már harmadik napja járom Lárnaka utcáit egyedül, most azonban itt kell hagyjam a várost, hogy este már többedmagammal várjam a reggelt, a hét hegy közé épült rózsák falujában, Agrosban. Remélem, ott is tele lesz minden macskákkal. - Ez az utolsó ciprusi bejegyzésem. A nyugodt, már vágyott magányt felváltotta a néha szórakoztató, néha tanulságos, máskor pedig kissé kaotikus társasági élet. Úgyhogy sem romantikus merengésre, sem írásra nem maradt már idő - sőt, energia sem.

Agros gyönyörű hely, és a rózsa körül forog az életük. Minden elképzelhető dolgot képesek előállítani a rózsából a májusi szüret után. Rózsalekvár, csokoládé, tea, likőr, fogkrém, parfüm, arckrém, gyertya - hogy csak egy párat említsek a sokból.

Agros sok mindenre megtanított az ottlétem két napja alatt. Például arra, hogy ha azt tanácsolják, hogy júniusban vigyek kabátot Ciprusra, akkor viszek. Mert a hegyek között a harminc fokos nappalokat bizony tíz fokos éjszakák váltják.

Továbbá, a hotelünk idős házinénije volt olyan kedves, és megmutatta, hogy a ciprusi emberek is ki tudnak jönni a sodrukból, ha úgy van, és mert éppen akkor úgy volt, nem átallta a csoportunk néhány tagját elküldeni melegebb éghajlatra. Félig angolul, félig görögül. Végül pedig, a legnagyobb lecke, hogy amíg világ a világ, a ciprusiak mindig és mindenhonnan késni fognak.

Kelemen Ágnes

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock