Néha elfelejtem, hogy én is egy vagyok a haldoklók közül...

Három napot kell bent feküdnie, mire lefolyik a kemó. Nem a kezelés és nem is a halálfélelem vágja haza, hanem az a három nap, amit ott kell töltenie...

"Nem félek a haláltól, már megbékéltem a sorsommal. Úgy vagyok vele: ha mennem kell, akkor úgysem tudok ellene mit tenni. Szerencsés vagyok, hogy ennyi mindent megéltem már, másnak ennyi sem jut. Közhelyes, de nekem már tényleg minden nap ajándék. Minden napnak örülök, amit a férjemmel, a gyerekeimmel és az unokáimmal tölthetek.

Mikor már tudom, hogy menni kell, ideges leszek. Undorodom az egésztől. Pedig jó szívvel fogadnak a nővérek, mindenki mosolyog rám és felettébb kedves. Négyen vagyunk egy szobában, és általában mindig van egy-két olyan beteg, aki visszatérő. Abban a három napban, amit kéthetente együtt töltünk, összebarátkoztunk. Próbálok úgy gondolni rá, mintha nyaralni, pihenni mennék. Ám amint elmegy a családom, és magamra maradok a betegekkel, tudatosul bennem, hogy én is közéjük tartozom. Egy leszek a sok haldokló közül, aki kétségbeesetten küzd az életéért.

A kétségbeesett küzdelem pedig egyik pillanatról a másikra átmegy apátiába. Feladom. Arra gondolok, hogy nem bírom tovább. Jobb lenne már meghalni, csak teher vagyok a családomnak. Mindenkit elszomorítok, és sajnálnak. Nem akarom, hogy szomorúak legyenek, és nem akarok már bent feküdni sem. Inkább alszom. Végigalszom a napokat, hogy ne is tudjak arról, ki él és ki hal.

Ráadásul, amit magam körül látok, az is elkeserít. A legutóbbi kezelésnél a mellettem fekvő, tíz évvel idősebb Sára néni furcsán hörgött. Kimentem szólni az ügyeletes nővérnek, de visszaparancsolt az ágyba. Még a takarót is majdnem a fejemre húztam, hogy ne halljam, ahogy azt beszélik: Sára meghalt. Nem tudták hová vinni, ezért ott hagyták mellettem reggelig. Képtelen voltam lehunyni a szememet. Kétségbeesetten imádkoztam érte - és magamért...

Judit Sára mellett feküdt. Harmincnyolc éves, de annyira lefogyott és besárgult, hogy úgy néz ki, mint egy hetvenéves. Minden nap bejár hozzá a férje. Judit szinte már alig van magánál, a férje pedig állandóan a folyosóra jár sírni. Nemrég azt mesélte, hogy meg akarták műteni a feleségét, de mikor felnyitották, az orvosok keresztet is vetettek rá. Teljesen megette a rák a testét. Már csak annyit tehetnek, hogy igyekeznek fájdalommentes napokat biztosítani neki, amíg meg nem hal. Addig hallgatjuk, ahogy szenved...

Tudom, hogy az én ágyamban is rengetegen haltak már meg. Tudom, hogy akiket megkedvelek, azokat jó eséllyel sosem látom többé. Nincs olyan alkalom, hogy ne tudnám meg: valamelyik kedves, új barátom meghalt. Lehet, hogy nemsokára az én nevemet mondják majd a többieknek: nem jövök többet, mert meghaltam. Talán így is van. Kicsit újra és újra meghalok odabent. Amikor letelik a három nap, és jönnek értem a szeretteim, úgy érzem magamat, mint aki évekig a sötét börtönben volt, majd kiszabadul a fényre. Még szeretnék egy kicsikét itt lenni."

Láttunk egy szeletkét a való életből és abból, hogy a rák nem válogat. Fiatalok és idősek egyaránt küzdenek az életükért. Várják a halált vagy az első reménysugarat, ami visszahozza őket az életbe. Óriási lelki erő nyugszik Kláriban, hogy képes eltölteni ott három napot. Nem tudom, hogy én kibírnám-e.

Nyitókép: Shutterstock