Amikor először szültem, azt hittem, az anyaság minden perce egy csoda. Átölelem a gyermekemet, boldogan szoptatok, aztán milyen jó lesz, amikor már a főzelékeket kanalazzuk, csupa móka és kacagás. Jó, nem vagyok naív, sejtettem, hogy lesznek nehézségek, de hogy pont az étkezéssel kapcsolatban, azt álmomban sem gondoltam…
Életem tragédiája azzal kezdődött, hogy a kisbabám refluxa miatt az orvosok letiltottak a szoptatásról. Azt hittem vége a világnak, hatalmas kudarc volt, de muszáj volt betartani az utasításokat, különben befulladt volna. Jött a cumisüveg és a tápszer, és a másfél órán keresztül tartó büfiztetés. Ennek ellenére is magas szintre fejlesztette a gyerekem a hányás művészetét, a tápszerbe kevert sűrítő sem sokat segített. Végül elmúlt ez is, azt hittük, most már jó lesz. De nem, nem lett. Jött más.
Csillogó szemmel, reményekkel telve adtam a szájába az első kanál krumplit, de a gyereknek az sem kellett, és onnantól kb. semmi sem tetszett. Néha a banán. Ehhez kevertem a spenótót, a céklát, a krumplit, a brokkolit, bármit, mert amiben banán volt, néha lecsúszott. Én ezektől a kutyulékoktól hánytam volna! Az esetek többségében azonban a száját összezárta, amikor már beszélni tudott, arra sem vette a fáradtságot, hogy azt mondja “nem kérem”, egyszerűen elfordult, és összefonta maga előtt a karjait. Előfordult, hogy az ebéd egyetlen csemegeuborka volt. Olyankor én sírtam, ő elégedetten távozott az asztaltól.
Aztán jött a kistestvér, aki kiegyensúlyozottan evett egészen öntudatának megébredéséig. Csúszott a tejfölös kenyér, a májkrém, majszolta a paprikát, és a kígyóuborkát. Imádkoztam, hogy a nagy lássa, milyen jóízűen eszik, de a kicsi vette észre, hogy a nagy mennyire nem eszik! És onnantól kezdve ő is sztrájkolni kezdett.
Ahogy nőttek, úgy lett egyre nagyobb a baj. A jóízűen elfogyasztott ételek száma kb. ötre redukálódott. A csúcspont akkor jött el, amikor egy vacsorára tálalt hotdog láttán - ami addig még jól fogyott - azt mondták, nem eszik meg, mert a virsli kilóg a kifliből(!).
Azt hiszem akkor és ott engedtem el a gyerekeim étkezését, és fogalmaztam meg megsemmisülve azt a mondatot, ami ennek az írásnak a címe lett. Sokáig vádoltam magam, kerestem, mit csináltam rosszul, de a betegségről végülis senki sem tehetett. A gyerekeim evéssel kapcsolatos megjegyzésein már tudok néha nevetni, és tudom, hogy később ezek egészen biztosan a családi legendáriumba kerülnek, mégis, hatalmas ölelést küldök minden rosszul evő, válogatós gyermek édesanyjának. Nem, nem ti vagytok a hibásak, hogy csak a nutellás kenyér megy, meg a párizsi, és attól, hogy a gyerek nem eszi meg, még szuperül főztök!
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
