Köszönöm, hogy önbizalomhiánnyal kezdhettem a nagybetűs életet

Az is lehet, hogy életed legrosszabb döntése volt, hogy egy “versenyistállóba” és “sznobképzőbe” végeztél el öt évet. Velem pontosan ez történt. Majd belefulladtam az irreális elvárásokba és nem kaptam levegőt a sok tananyagtól. Nem gondolnám, hogy egy tizenéves gyerek, egy fejlődő szervezet számára egészséges az, ha ennyire le van terhelve. Ha a napi 6-7, akár 8 órája után még otthon is órákat tanul a másnapi számonkérésekre. Hiszen, azokból akadt bőven. Másról se szóltak a hétköznapjaim, mint hogy mindent félretéve készüljek az órákra és feleljek meg mindenkinek. 

Ezt maguk a tanárok mondták.  

Aztán nem is beszélve a mérgező környezetről, ami kialakult az évek során. A sok jómódú szülő gyermekét csak úgy kiválogatták az osztályba. És persze leginkább az számított, hogy éppen az egyik tanár gyereke-e valaki, vagy mivel foglalkoznak a szülők. Sosem feledem azokat a lenéző tekinteteket. Azt gondolták övék a világ. 

Hiszen, otthon sem ezt látták és valószínűleg nem is fogják megtapasztalni. De kérdem én, akkor most nem voltunk egy kasztban? Ezt ők nagyon nehezen élték meg, így a saját “fajtájukkal” barátkoztak csak. Persze, azért ők nem azok a “buta”, gazdag szülők gyerekei voltak.  Tanulni kellett, otthonról jött azért a nyomás apukától. És a jegyeikkel nem is volt gond.  

Sokszor nem értettem, hogy tudnak mindent ötösre megírni, mikor én valaha jó tanuló voltam, de alighogy elértem a négyes osztályzatokat. És igen, itt jön képbe, hogy én nem tanári gyerek voltam. Egy egyszerűbb családból származó lány. Aki, szorgalmasan felkészült minden számonkérésre, mégis úgy érezte, hogy nem elég ide. Nem éreztem magam elég okosnak, elég szépnek, elég tehetősnek. Pedig nyolc éven át kitűnő tanuló voltam az általános iskolában.  

Miért bántak úgy velem, mintha nem érnék semmit? Miért kellett minden reggel szorongva kelnem? Miért nem méltattak egy köszönéssel, mikor beértem a terembe? Miért volt ez a megkülönböztetés? Akkor még, én naiv, azt gondoltam, hogy ez teljesen normális. Gondoltam arra is, hogy lehet, túl gátlásos vagyok. Majd, nem sokkal később, átlépve az egyetem kapuját és megismerve új embereket rájöttem, hogy nem velem volt a baj.  

És akkor kedves tanárjaimról se feledkezzünk meg. Mégis miért kellett egy fiatal lánnyal elhitetni, hogy tulajdonképpen nem elég az élethez? Miért nem ismerték el a szorgalmam és a küzdeni akarásom? Miért nem segítettek megbirkózni életem első kihívásaival? Miért nem támogattak?  

 – hangzott el a kérdés kedves tanárom szájából, mikor jeleztem, hogy jelentkeztem a nyelvvizsgára. Mindenféle bíztatás helyett, csak elbizonytalanított.  

– Lehet, hogy nem is vagyok rá képes? – kérdezgettem magamtól.  

Majd minden nehézség nélkül átmentem a vizsgán. Ha már nem egyszer árgus szemekkel néztek a feleleteim alatt, gondoltam az érettségin legalább korrektek lesznek. Hát nem így történt. Mindent elkövettek, hogy a lehető legalacsonyabb pontszámokat kaphassam.  

Nyitókép: Shutterstock