A legkisebb zajra is összerezzenek, de aztán arcul csap a valóság: ő már nincs többé

Amíg nem szembesültem a visszafordíthatatlan, csúf halállal, fel se fogtam, hogy létünk csupán egy pillanat. Az élet illékony. Aki az előbb még itt volt mellettem, aki velem nevetett, miközben  ökörködtünk, már nincs itt, és soha többé nem láthatom mosolyát, hiába adnék meg érte bármit.

Egy baleset másodperceken múlik. Neki már nem fáj, könnyű a föld, míg én, aki itt maradtam, napról-napra őrlődöm. A tragédia megelőzhető lett volna. Jobban kellett volna figyelnünk. Ha másfelé megyünk aznap, ha később indulunk el, ha elkapom kezét, ha rákiáltok...

Ha...

Rövid kis szó, mégis rengeteg mindent képes megváltoztatni. A végzetet viszont nem tudja. Hiába őrlöm magam, Ő már soha többé nem tér vissza. A halál ragadta magához és onnét nincs visszaút. Az élet körforgását nem tudjuk megállítani, az idő kerekét nem tudjuk visszafordítani. A halálra nincs gyógymód.

Nehéz megbarátkozni a gondolattal, hogy nincs többé. Még nehezebb felfogni, hogy a tragédia elkerülhető lett volna. Nélküle üres a ház, a tér. Egészen mások az illatok itthon. Az idő lassan múlik, lelassult a világ számomra. Még lélegezni is nehéz, lábaim ólomsúlyúnak érzem. 

Nem tudok mosolyogni vagy nevetni, szemembe folyton könnyek szöknek és egyszerűen nincs semmi, amiről ne Ő jutna eszembe. A legkisebb zajra is összerezzenek, folyton látni, hallani vélem mindenütt, de mindezt csupán illúzió és a kegyetlen valóság rendre arcul csap. Ő már nem lehet itt.

Hiába őrlődnék napokig, hiába szeretnék még hetekig zokogni, miközben kíntól üvöltöm nevét, nem lehet. Az élet nem áll meg. Muszáj tovább mennem, most nem hagyhatom el magam. Erősnek kell lennem. Bármennyire is fáj elvesztése, nem hagyhatom el magam, élnem kell. Muszáj felkelni, felöltözni, összekészülődni és ugyanúgy munkába menni, mintha mi se történt volna.

Természetesen mindenki tudomást szerez a veszteségemről. Tisztában vannak vele, hogy nehéz pillanatokat élek át, hogy nem tudok úgy koncentrálni, mint pár nappal korábban, mikor még itt volt, velem. Már hiába várom, hogy jelentkezzen nap közben, már hiába szeretném, hogy otthon gyengéden átöleljen, mint régen.

Régen?

Alig pár nap telt el. A lakásból lassan elillan az illata, csupán néhány ruháján érezni még. Ha kitakarítok, ennyi se marad. Örökre elveszett. Mégis összeszedem magam és nekilátok. Rendet kell rakni, átnézni a dolgait, miközben szelektálok. Ruhák és egyéb ingóságok, mind-mind régi emlékképeket idéznek fel, melyek megelevenednek szemeim előtt. Vannak dolgok, amikhez makacsul ragaszkodom, akkor is, ha értelmetlen. A többit elajándékozom, adományozom vagy kidobom. Nélkülük üres a ház, hiányuk fájó, kínzó.

A szívem azt kiáltja: „Ne tedd!” Hallgatnék rá, makacsul ragaszkodnék mindenéhez, de agyam egy eldugott kis szeglete közben egyre csak súgja: „Engedd el, utána jobb lesz”. Nem értek vele egyet, de a jelenlegi állapot se tartható fenn tovább. Szelektálok és rendet rakok. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is, bármennyire is fáj.

Hosszú napokkal, hetekkel később már könnyebben mondom ki, hogy nincs többé. Emléke szívemben örökké él, de teste már a földé. Ahogy az emlékkép idővel homályosul, a fájdalom úgy múlik és az idő visszatér rendes kerékvágásba. Továbblépek és fellélegzem.

Lépteim ismét könnyebbek, újra tudok mosolyogni, nevetni és koncentrálni. Már nem érzem, hogy bűntudatot kellene éreznem ezen dolgok miatt. Az én életem nem állt meg. Halad tovább, csupán új fordulatot vett és egy új kaland vette kezdetét, immáron nélküle. Az élet embereket sodor mellénk. Kit hosszabb, kit rövidebb időre és mind adnak számunkra valamit.

Nyitókép: Shutterstock