35 éves férfi vagyok, anyámékkal élek, mi a baj ezzel?

Arnoldot gyerekkora óta ismerem, szinte együtt nőttünk fel, mindenesetre meghatározó időszakot töltöttünk be egymás életében, és az évek alatt nagyon jó barátságot ápoltunk. Arnold világéletében a szüleivel és bátyjával élt, aki középiskola után pár évvel kirepült a fészekből és családot alapított. Az öccse viszont maradt a szüleinél a gimi után is. Egy rövid ideig élvezte az egyetem nyújtotta szabadságot és távollétet, de utána inkább visszatért a szüleihez. Édesanyja már régóta betegeskedett, így Arnod csupán a szomszéd faluig merészkedett. Az egyik közeli település általános iskolájában helyezkedett el. Eszébe sem jutott csak azért az iskola közelébe költözni, hogy belevágjon abba a bizonyos nagybetűs életbe.

De, mit nevezünk nagybetűs életnek? Kinek és mit jelent a nagybetűs élet? Elköltözést otthonról? Eltávolodni a szülőktől? Vagy esetleg megnősülni, családot alapítani? Ez egyénenként annyira eltérő lehet, hogy talán nem is érdemes feszegetni a kérdést. Lényeg, hogy Arnold a mai napig a szüleivel él és gondjukat viseli.

Talán őt is megnyugtatja a gondolat, hogy ott van a közelben, és bármikor a segítségükre lehet. Szeretünk egymás felett ítélkezni, közben sokszor csak a felszínen kapirgálunk, és fogalmunk sincs arról, mi lehet annak hátterében, ha egy 35 éves életerős felnőtt férfi otthon él. Talán annyira kötődik a szülői házhoz, hogy meg sem fordult a fejében távolra költözni tőlük. Arnold pontosan egy ilyen férfi, és bármikor, amikor találkozunk, csillog a szeme, és azt látom rajta, hogy boldog és elégedett az életével. Míg sokak, akik elköltöztek otthonról, boldogtalanok.

Természetesen nem kell összefüggéseket keresni, de tudom, hogy Arnoldnak fontos a család közelsége, az otthon melege. Imádja az édesanyja főztjét, és ő is szívesen elidőz a konyhában, hogy meglepje szüleit valami finomsággal. Arnold élete így teljes. Ugyanúgy szórakozik, találkozik a barátaival, éli az életét, és szülei sem szólnak bele a dolgaiba. Talán ez az, ami miatt működik az együttélés, hogy szülei nem csüngnek a fiuk nyakán, és nem gyerekként, hanem felnőttként kezelik őt. Arnold mindig is gondoskodó férfi volt, és ott segített, ahol csak tudott. Szeretne szülei mellett maradni idős korukban is, és esze ágában sincs idősotthonba küldeni őket.

Szerintem a szülői háztól való elszakadás már a párkapcsolati életúttal sincs szoros kapcsolatban. A fiatalok nagy része pár nélkül költözik külön. Kutatások szerint egyre elterjedtebb Magyarországon és több kelet-közép-európai országban az is, hogy a szülőknél lakó fiatal felnőttekkel él párjuk is, házastársuk, esetleg gyermeket is vállalnak a szülői házban. Nem egy ilyen példa van előttem, bár ez inkább vidéki házakban élő generációkra jellemző. A generációk együttélése nem mindig egyszerű, de a pszichológia szerint nem is lehetetlen. Közös megegyezésekkel, kölcsönös toleranciával, a magánszféra tiszteletben tartásával, családi programok szervezésével abszolút élvezni is lehet az általa nyújtott előnyöket. Egy korábbi kutatások kimutatják, hogy a kommunikáció a béke kulcsa, azaz minél többet beszélgetnek egymással a családtagok, annál kevesebb probléma jelentkezik az együttélés során.

Arnold történetét Szabó Andrea jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock