Az eszem tudta, de eltartott pár évig, míg a zsigereimbe is beépült: apa vagyok

Azt mondják, nem minden nő lesz anya, amikor gyermeke születik. Vannak nők, akinek tanulni kell az anyaságot, a felelősséget, a gondoskodást, nem jön meg azonnal az érzés, hogy ő az én gyermekem, az önzetlen szeretetet is tanulniuk kell. Nincs ez másképp velünk, férfiakkal sem.

A feleségem fia, aki ma már ugyanúgy a sajátom, 7 éves volt, amikor megismertem. A nevemen szólított és én nem is vártam tőle mást, csak évekkel később kezdett apának nevezni, amikor már a húga és később az öccse is beszélni tudott. Ennek számos oka volt, melyek közül az egyik az, hogy hitte, hogy az apja egyszer eljön, és nem akart neki bánatot okozni azzal, hogy mást hív így. Aztán teltek az évek és rájött, hogy ez sosem fog bekövetkezni, én vagyok az édesapja, nem más, és ezt ki is mondta. Jól esett.

Megszületett a kislányom, imádtam, egy csoda volt vele minden pillanat, és ennek nem az volt az oka, hogy igazán jó babaként átaludta az éjszakákat és már akkor is nagyon vicces jeleneteket tudott produkálni, amikor még ülni sem tudott, bár ezek is tények. Önmagáért szerettem és szeretem a mai napig, csupán, mert létezik. Pelenkáztam, ha kellett, ringattam, ha szükség volt rá, tettem, amit kellett. Aztán egy évre rá megszületett a fiam, aki minden éjel sírt, én sétáltam vele órákon át, ringattam, pelenkáztam, próbáltam kitalálni, miért sír, és annak ellenére, hogy nem volt meg benne a lányom nyugodtsága, ugyanúgy szerettem és rajongtam érte, mint a nővéréért.

Nőttek, fellltak, futottak és beszéltek. A fiam lett a nyugodt, a lányom a szélvész, és egy rakás feladat elé állított az élet. Addig csak az önzetlen szeretet ismertem, amit irátuk és az édesanyjuk iránt éreztem, de az nem volt meg, hogy ha bármi gond akad, azt nekem kell megoldani, hiszen én vagyok az APA. A gyerekeknek viszont ez volt a magától értetődő, percenként kiáltották el magukat. "Apaaaaa!" és néhány másodperces fáziskéséssel ugyan, de futottam, ők pedig várták a megoldást. Tőlem. Ez nagyon furcsa volt, hiszen sokszor még az apa szóra sem reagáltam automatikusan, nem gondoltam, hogy bárki nekem kiabálná. 30 évig apámmal laktam, nekem az volt a természetes, ha én mondom, hogy apa, nem pedig az, hogy nekem mondják.

Persze megtettem, amit megkövetelt a haza: kitaláltam, megoldottam, szereltem és hagytam, hogy hülyét csináljanak belőlem, szerveztem és óvodába mentem velük és értük, de eltartott, mire a zsigereimben is éreztem, hogy én vagyok az APA. A férfi, akire istenként néznek a gyerekei, aki nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy valamit nem ért, nem tud, nem képes megoldani még azelőtt, hogy a gyermekeiben felmerülne rá az igény.

Ma már ízig-vérig édesapa vagyok, minden porcikámban, sejtemben. Mostanra a legkisebb kölyök is 14 éves, de én még mindig megfordulok az utcán, ha egy kisgyerek azt kiabálja: "Apaaaaa!"

Szendrői Márk történetét Könyves Kata jegyezte le.