A valóság porrá zúzta az illúziót, amibe szerelmes lettem

Vannak olyan emberek, akik az online ismerkedésre esküsznek, s vannok olyanok is, akik a régimódi szerelmben hisznek.

Már milliószor hallottam életemben azt, hogyha nem tudok buliban vagy egyéb, 3D-s helyeken ismerkedni, akkor csapjam fel a társkeresők valamelyikét. Hosszútávon fárasztó és nyomasztó ez a nyomulás és kezdetben nem is értettem, mire ez a nagy erőlködés. Hogy kiderítsem, megadtam magam és regisztráltam.

Nem mondom, hogy elegáns holmi jobbra-balra húzogatással szortírozni a szimpatikus vagy kevésbé tetsző embereket, mert nem ruhákat válogatok egy véget nem érő fogason. Ugyanakkor tény, hogy megspórolok egy csomó, kínos beszélgetést és balul elsült randit.

A regisztrációm után kábé másfél hónappal szembejött velem egy helyes arcú, vonzó srác. Szilárdnak hívták, potom négy évvel volt idősebb nálam, de nem zavart. Kölcsönös volt a szimpátiánk – vagy legalábbis mindketten jobbra húztuk a másikat.

Másnap reggel pedig várt tőle egy üzenet. Kicsit féltem, hogy a szokásos indítás lesz; köszönés helyett azonnal az intim méreteivel találom szembe magam, de kellemesen meglepődtem, mikor egy szofisztikált, kerek mondatokból álló, összetett levelet kaptam.

Jó helyesírás, némi humorral és bókkal. Kinek ne lett volna kedve visszaírni? Két korty kávé között visszaírtam neki, hogy szívesen beszélgetek vele és esetleg találhatnánk még pár közös pontot. A válaszom után pedig szinte bele nőtt a kezembe a telefonom.

Szinte non-stop cseteltünk, s bár újabb közös dolgok nem láttak napvilágot, a meglévőket alaposan kiveséztük. Például mindketten nagy fesztiválarcok vagyunk. Én robogóval járok, ő egy pár köbcentivel nagyobb motorral rója az utakat és a motoros találkozókat. Mindkettőnknek gyengéje az olasz és a kínai konyha, egyikünk sem iszik, tehát nem állt fenn az a veszély, hogy egy alkoholmámoros pillanatban olyat írunk a másiknak, amit nem kellene és még sok más.

Szinte túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! Nem tagadom, hogy én elég gyorsan belezúgtam Szilárdba és úgy tűnt, ő is hasonlóan érez. Alig vártam, hogy végre személyesen is találkozzunk, egy igazi randin. Ugyanis Szilárd javarészt vidéken dolgozott, én pedig a fővároshoz voltam kötve, ezért nem volt egyszerű összeegyeztetni a találkozót.

Mikor azonban végül két és fél hónap után megbeszéltünk egy mozis-vacsorás találkát, nagyon megörültem. Egyrészt, a filmbéli ízlésünk is passzolt, másrészt az egyik legjobb kínai étterembe akartunk menni a mozi után.

Azonban a randin beigazolódott, hogy tényleg túl szép volt ez a netes szerelem ahhoz, hogy igaz legyen. Szilárd élőben próbálta játszani a macsót és nyíltan tette a szépet a mozis lánynak, illetve az étteremben a pincérlánynak is. Először azt hittem, hogy így teszteli, mennyire vagyok féltékeny típus, de aztán később visszajutott hozzám, hogy Szilárd sem azt kapta tőlem, amire számított annyi csetelés után...

Ugyanis egy slampos, csöndes, szerény lánynak írt le egy közös ismerősünknek, pedig mikor írásban beszélgettünk, be nem állt a szám és nem tűntem olyan prűdnek, mint élőben. Ezen őszintén szólva meglepődtem, mivel ő meg írásban egy teljesen intelligens, szimpatikus srácnak tűnt, élőben viszont egy normális mondatot nem tudtam vele váltani. Teljesen elbeszéltünk egymás mellett.

Ő a moziban akart dumálni, szinte az egész filmet végig kommentálta, míg én a vacsora közben szerettem volna inkább beszélgetni. Viszont akkor és ott kiderült, hogy az adatlapján idézetként kiírt „Magyar ember tele szájjal nem beszél ☺" nem csak poén volt, ezért a másfél órás étteremben töltött idő után egy kurta sziával búcsúztunk, és többé a társkeresőn sem kerestük egymást.

Csenge és Szilárd történetét Pokk Brigitta jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock