A vörös hajú eladónő, aki megtépázta az önbecsülésem

Az eset egy párás, forró hétfői napon történt, amikor semmi másra nem vágytam, csak egy nagy szelet, édes görögdinnyére. A picike, sötét legyek lakta zöldségeshez nagyon ritkán járok, helyette a szupermarketben intézem a zöldség és gyümölcs vásárlást, de most nem volt erőm odáig elmenni.

Már akkor is furcsálltam a dolgot, hiszen hétköznap volt, és dél, mégis mintha ki akart volna tessékelni a boltból, amire nagy betűkkel ki volt írva, hogy este hatig nyitva tart. Azelőtt mindig azt hittem, hogy a kisboltok alapszabálya, hogy mindig a vevő az első, de ettől függetlenül, nem vettem a szívemre a dolgot, elkönyveltem annyival, hogy a vörös hajú nőnek el kellett rohannia valahova a gyerekéért, vagy másért, – ki tudja – mind emberek vagyunk.

Egy évre rá, viszont már egyenesen a szívemre vettem a sértését, sőt bevallom, el is pityeredtem.
Amikor megérkeztem a bolt bejáratához, láttam, ahogyan az utcáról gurulós kocsikon tolja be a vörös hajú nő az újonnan érkezett hatalmas görögdinnyéket. Elővettem a legkedvesebb mosolyomat, köszöntem neki, és megkérdeztem tőle, hogy jókor jöttem-e vagy esetleg jöjjek vissza később.

Erre ő csak intett egyet, hogy haladjak befelé, de előtte azért megvetően végigmért.

Ahogyan felemeltem egy fürtnyi paradicsomot, leestek róla szemek, ezért egyenként rakosgattam őket a zacskómba.

– kiáltott rám a vörös hajú nő, én meg köpni-nyelni nem tudtam.

De miután továbbra is kérdőn vizslatott tüzelő tekintetével, összeszedtem magam, és rákérdeztem, mire gondol.

– és még folytatta, hasonló abszurd, koholt vádakkal, miközben éreztem a torkomban a fojtogató sírást.

(Hozzáteszem, utoljára egy évvel ezelőtt jártam itt, és utálom a retket.)

A másik eladó, aki a kasszából figyelte az eseményeket, látszott, hogy velem szimpatizál, a többször is együttérzően rám mosolygott, de azért rettegett is a főnökasszonytól, ezért egy szót sem szólt.

A vörös hajú nőnek addigra az arcszíne is erősen vörös lett a sok kiabálástól. Mivel velem már végzett, ezért utoljára még ráüvöltött az alkalmazottjára is, hogy rosszul vágja szét a dinnyét, és én ekkor jöttem rá, hogy a mérge nem a személyem ellen szól.

Hogy valamelyest visszanyerjem megtépázott önbecsülésem és méltóságom, az orrom alatt azt motyogtam kifelé menet, hogy: „ide többé nem jövök..."

Később kiderült, hogy az utcában több vevőt is megszidott már, többen a dohányboltos nőnek sírták el a bánatukat, hogy a vörös hajú zöldséges kiüldözte őket is a boltból, és mindegyikük először arra gondolt, hogy velük lehet a baj.

Azóta már túl vagyok a dolgon, és sajnálom a vörös hajú nőt, amiért másokon kényszerül kitöltenie a dühét. Azért a paradicsom finom volt...

Nyitókép: Shutterstock