„Gyakoroljuk az egykezes vezetést is!” - mondta az oktató, majd a combomra tette a kezét

Mindig is érettebbnek tartottam magam a koromnál, sosem szorultam rá mások segítségére. Gyerekkorom óta nyomasztott, hogy én még csak gyerek vagyok és legfőképpen az, amikor annak kezeltek. Már fiatalon önálló és független akartam lenni és nem bírtam elviselni, hogy ha ez valamiért nem így alakult. Anyukám is mindig erre tanított: „Sose függj senkitől, a saját, stabil lábaidon állj, Szandra."

Egy jól szituált, 58-60 év körüli, őszülő hajú, családos férfi lett az oktatóm, nála volt csak hely. Középiskolás voltam, így nagyon örültem, hogy meg tudtam beszélni vele, hogy mindig órák után az iskolához jöjjön.

Az első alkalomkor még szimpatikusnak tűnt, nem vettem fel a humorosnak szánt, perverz vicceit. Egyre több ilyen idióta poén hangzott el, próbált "jófej" és laza lenni.

Az első alkalmak után már a tanpályáról kimerészkedtünk az utakra is. Egyre bátrabb és bátrabb lettem, már magabiztosan tudtam kezelni a pedálokat és a váltót. Kezdett megjönni az önbizalmam és örömmel töltött el a tudat, hogy nemsokára egyedül is vezethetek. Aztán idővel azt vettem észre, hogy egyre idegesítőbb az oktató, és kevésbé tudok koncentrálni a vezetésre.

– kérdezi, miközben egyik kezemet a váltóra helyezi, az ő másik keze pedig továbbra is a combomon pihen.

Ennyi elég is volt, tudtam, hogy valamit lépnem kell.

Idő közben be is sötétedett Vácon. Kihalt ösvények, sötét sikátorok felé irányított, a szívem már a torkomban kalimpált. Este, kettesben egy ilyen emberrel az autóban. Semmi másra nem tudtam koncentrálni, csak hogy mit fog velem itt csinálni, ahol senki nem hall. Mi van, ha rányom a biztonsági zárra? A fűtést is bekapcsolta, nagyon meleg volt, ennek hatására az erős, pacsuli szag még inkább áramlott ki az izzadt testéből.

Innentől kezdve szeretnék csak a vezetésre koncentrálni – szólaltam meg, ennyit tudtam kinyögni. Kiszállva a kocsiból még utánam kiabált, hogy rendben, innentől kezdve csak a tanítványaként fog kezelni. Eddig miért is kezelt máshogy? Gondoltam magamban, majd remegő lábakkal és kézzel értem be az otthon melegébe. Félig sírva, pakoltam ki táskámból és a lefekvéshez készülődve folyton arra tudtam csak gondolni, hogy nincs tovább. Le kell állítanom ezt az embert. Már majdnem aludtam, hisz kimerítő volt a vezetés és mi egyéb más. Majd egyszer csak felvillant egy értesítés a telefonomon. Viber üzenetet kaptam emberünktől és egy képet küldött. Rögtön végig futott agyamon, hogy vajon mi is lehet a képen. Biztos voltam benne, hogy valamilyen szexuális tartalmú üzenetet hordoz a fotó. Megnyitottam, majd szerencsére csak egy sál szerepelt a képen, hozzá egy olyan üzenettel, hogy nála felejtettem. Írtam neki, hogy nem az enyém, majd szinte azonnal válaszolt:

Lesokkolódtam, hisz nem értettem ezt a választ. Nekem mégis milyen előnyöm származna abból, hogy 19 évesen egy ilyen történettel állok elő? Mit gondolt, mi volt ezzel a célom? Szerencsére, meg lett a jogsi, de a maradék órákat már mással vezettem le.

Azóta már helyre raktam magamban ezt a történetet, de velem ellentétben lehet, hogy mások nem tudják feldolgozni, örök nyomot hagy bennük egy ilyen eset. Kérdem én, tényleg ilyen világot élünk?!

Nyitókép: Shutterstock