Felnőtt férfi vagyok, de az anyám még mindig irányítani akarja az életemet

Lehet, hogy azért történt és alakult mindez így, mert egyke vagyok, de látom másokon, például a szerelmemen is, hogy ha van is testvére az embernek, az sem "menti meg" a manipulatív édesanyától.

Viszonylag későn hagytam el a családi fészket, és hosszabb ideig éltem a szülői rendszerben, mint kortársaim, ennek a nyomait viselem magamon ma is, ebben biztos vagyok. Az elválás, a leszakadás nem volt könnyű, de már évekkel ezelőtt megtörtént, anya mégis úgy viselkedik, mintha semmi sem változott volna. Azaz én még most is az a tinédzser lennék, akit félteni kell, akit a helyes irányba kell terelgetni és akinek az életéről mindent tudnia kell.

Folyamatosan aggódik, ha kimaradok este, ami lássuk be, nemcsak nonszensz, hanem egyenesen nevetséges is, elvégre harmincéves, felnőtt férfi vagyok, saját párkapcsolattal, munkával, otthonnal, elkölthető pénzzel, a felnőtt, felelősségteljes élethez szükség minden alapvető szükséglettel, mégis anyuci pici fiának érzem magamat.

Ez csak pár anya rendszeres üzenetei közül. Reggelente írnom "kell" neki, mikor indulok, ha beértem a munkába, ha végeztem, ha hazaértem, ha elmegyek valahova... Nem történne semmi, ha nem írnék neki, max kapnék pár üzenetet, hogy eltűntem és aggódott és hol vagyok, de mégsem tudok nem írni, belém nevelték, hogy le kell jelentkezzek és ezt a szokást nem tudom elhagyni harmincévesen sem. Mintha újra vagy talán még mindig tizenöt éves lennék.

Néha egészen jól sikerül kezelnem a fojtogató szeretetét, a folytonos aggódást, de van amikor, főleg ha stresszes vagyok, hamar felnyomja az agyamat az apróságaival. Sosem fogom megérteni, miért kellene otthon maradnom, ha esik az eső? Ez anyának a visszatérő "pánikja", hogy jujuj, rossz az idő, nehogy baj legyen, hideg is van, fúj a szél, esik, apokalipszis és a lovasok már vágtatnak végig a korcsolyapályává vált utcákon. Ez a hozzáállás, a folyamatos pánikolás és vészmadárkodás bosszant, idegesít. Tudom, hogy el kéne engednem a fülem mellett, de nem megy.

Azt is tudom, vagyis sejtem, hogy miért ez a túlzásba vitt féltés és folyamatos aggodalom. Anyának ugyanis csak én vagyok.Apa már elment, és pár évvel ezelőtt a második kapcsolatának is vége lett, szintén tragikusan, elveszítette már a saját apukáját is, így mondhatni elhullanak körülötte a férfiak, azok akiktől a biztonságot, a kiszámítható állandóságot várná az ember. Egyedül él, és ezért félt engemet a távolból. Lehetnék megértő, türelmesebb és megtehetném érte ezt az apróságot, hogy lejelentkezem, de sokszor nem akarok jó gyerek lenni, nem akarok gyermek maradni.

Egyszer majd visszasírod még ezt, szinte hallom, hogy valaki ezt mantrázza, hogy most beszéljek anyámmal, amíg még él és a többi. Értem ezeket a szavakat, tudom, hogy ez lenne a helyes, de én is önérzetes vagyok, az ego bennem is munkál, és szeretnék több önállóságot, függetlenséget, teret, és nem megörökölni anyától ezt a zsigeri páni félelmet, amivel ő most éli az életét. És főleg nem szeretnék olyanná válni, mint ő, aki a hozzá legközelebb álló embereket, azokat akiket szeret, irányítani akar, felügyelet alatt tartani, félve attól, nehogy elveszítse őket.

Nyitókép: Shutterstock