Szívességet kért, majd velem mosatta a szeretője fehérneműit

Anya szinte egész életében gyerekekkel foglalkozott. Először dajkaként dolgozott, majd munka mellett elvégezte az egyetemet és óvónőként folytatta tovább. A picik imádták, és nem hazudok, irigykedve figyeltem, ahogy ennyien harcolnak a szeretetéért, de szerencsére rám mindig jutott ideje, még akkor is, ha hulla fáradtan, kifacsarva esett haza. Ugyanabban az óvodában dolgozott évtizedeken át, felnevelte gyerekek százait, majd nagy könnyek és hatalmas búcsúztatás közepette vonult nyugdíjba.

A hirtelen jött "semmit" azonban nem viselte jól. Ugyanúgy korán kelt, mint előtte évekig, én már fél lábbal kívül voltam a szülői házból, így nem volt ami, vagy aki lekösse a figyelmét, az energiáit. Ja, hogy apa? – kérdezhetnétek. Ő már régen kikerült a képből, és ez egy hosszú, szomorú történet... Anya azonban nem esett kétségbe, vagyis gyorsan kimászott a gödörből, és hogy ne dilizzen be a hirtelen jött tengernyi szabadidőtől, elkezdett takarítani. Rengeteg embert megismert az óvodában, rengetegen megszerették, és sokan éltek is a kínálkozó lehetőséggel.

Először csak egy-két helyre ment rendbe tenni a lakást, majd szájról szájra terjedt, hogy Mamika, ahogy kicsik és felnőttek egyaránt hívták, "mégsem vonult nyugdíjba". Ha kellett takarított, bevásárolt, vigyázott a gyerekekre, kinek mire volt szüksége, ő elvégezte, és nem azért, mert rászorult, hanem mert annyi energiája volt még a hetvenhez közel is, hogy muszáj volt tennie valamit. Így lett a "kuncsaftja" Andor, az ötödik X-et rohamléptekkel közelítő családi jóbarát, civil foglalkozását tekintve könyvelő.

Andornak látszólag mindene megvolt: modern lakás, gyönyörű kilátással Pécs impozáns negyedében, egy vadiúj Audi, egy odaadó és kedves menyasszony és egy saját könyvelőiroda. Nem hagyta el magát, rendszeresen járt edzeni és teniszezni, és azok, akik közel álltak hozzá, bármikor számíthattak rá. Lehetett szó bármiről, tényleg. Mintha lenne is egy emlékképem arról, hogy mikor még a panelban laktunk, és anya a folyosón mosta az ablakot, én figyelmetlen voltam és teljes erőből belefejeltem a vaskeretbe. Andor vitt be engem a kórházba, mert anya a sokktól nem a mentőt, hanem őt tárcsázta. Szó nélkül jött és segített.

Andoréknak volt saját házvezetőnője, aki hetente kétszer rendbe rakta a lakást, anya nem is értette, hogy akkor rá, ott miért van szükség? Amikor fent volt a férfinél, a csillogóan tiszta lakásban, elképzelni sem tudta, mit akarhat, míg meg nem jelent a nappali ajtajában egy nagy sporttáskával. A ruhái voltak benne, a szennyes, a drága és márkás ingek, pólók, nadrágok, meg persze a szintén nem olcsó sportcuccok.

Anya arcán kiütközött az értetlenség, hiszen miért kellene egy mosónő a házvezető mellé, de mint kiderült, ha Katin múlik, a gépek nemcsak megeszik Andorék ruháit, de a színüket is úgy váltogatják, ahogy a felhők járnak az égen. A drágán vett olasz és francia fehér ingek kiszürkültek, a feketék elveszítették fényüket, kinyúltak vagy összementek...

Anya beleegyezett, a lakása pedig kész mosodává változott. Mindenhol száradó ruhák voltak, a nappali közepén, a tévé előtt éjjel-nappal állt a vasalódeszka, beszerzett szövetből készült ruhazsákokat, illatosító párnákat, extrafinom mosószereket, külön egyet minden színhez... Nem vette félvállról a munkát.

Andor több mint elégedett volt vele. Kéthetente hozta a ruhákat, mert ennyi idő alatt használt el egy "kollekciót", anya pedig max fokozaton járatta a mosógépet, csak úgy rengett a fürdőszoba padlója. Régen láttam ennyire boldognak. Már három hónapja csinálta a mosást, amikor az egyik csomagban női ruhákat is talált. Addig nem is furcsállta a dolgot, hogy csak férfiholmikat mos, de jobban belegondolva, egyszer sem volt a csomagban benne Andor kedvesének, Szabinának egyetlen ruhája sem. Ahogy válogatta a fehérneműket, pólókat, ingeket és pulóvereket, úgy lett egyre gyanúsabb a helyzet.

Nem sokszor látta Szabinát, de az biztos, hogy nem nevezhető gazellának és a mérete sem XS-es. Ezek a bugyik, - már ha a leheletvékony, cérnára felfűzött csipkéket annak lehet nevezni -, nem éppen Szabinára valók. Sem méretben, sem pedig stílusban. Ahogyan az unikornisos póló sem, no ilyet nem tud rajta elképzelni. Egy pillanatra átfutott a fején, lehet, hogy a gyereké, de szinte villámcsapásként jött a felismerés, hogy nincs is csemete a háznál, és ilyen fehérneműt biztosan egy szülő sem adna a kislányára.

Anya nem szólt. Nem az a feladata, hogy kutakodjon, vagy elemezgesse más szennyesét, ezért a munkára összpontosítva kimosott mindent és szépen becsomagolta, majd mikor megérkezett Andor, szó nélkül átadta a pakkot. A következő adagban azonban ismét ott voltak a fehérneműk, ráadásul több, mint korábban, és megjelentek más női ruhák is. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy egy személyé az összes, és az sem volt többé kérdés, hogy nem Szabinának hívják az illetőt.

– Szóval ezért nem a házvezetővel mosatja a szennyest! – csapott a homlokára az anyám. – Hogy lehettem ekkora balek. Most akkor én is bűnrészes vagyok? Szólnom kellene Szabinának? De hogy jövök én ahhoz, hogy beavatkozzak más életébe?

Ezekben a napokban látszott anyán a gondterheltség, elmúlt a jókedve, már nem volt olyan lelkes sem, de beszélni nem akart róla, egészen mostanáig. Mérlegelt, kalkulált, végigvette az esetleges szcenáriókat, míg végül arra jutott, hogy visszaadja a mosást, de egy szót se szól. Andor úgyis rájön magától, hogy miért gondolta meg magát, okos fiú, nem kell neki semmit se magyarázni. Nem is kellett, Andor szemében ott volt minden anya szerint, amikor közölte vele, hogy itt a vége, és a pénzt sem kéri. A férfi nem ellenkezett.

Elköszöntek, anya becsukta a lakásajtót, majd nekivetette a hátát. Érezte, ahogy nyomja a hevederzár, de nem törődött vele, mert egyre csak Babits szavai jártak a fejében:

Nyitókép: Shutterstock